Ady protestáns volt, mégis a katolikus egyházi szertartások mozzanatait idézi meg a versben: „ezüst sátrak” emelkednek, csengettyű szól, tömjén leng, keresztet lóbálnak a gyászban, súlyos ezüstben vannak a ministránsgyerekek.
Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.
Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.
Ez a középkorias hangulatú, középkori templomokat idéző képanyag kellett Adynak ahhoz, hogy a rejtélyesség, a titokzatosság érzetét tudja szuggerálni az olvasóba.
Érezzük, hogy ez nem egy hétköznapi temetés: sejtelmes, misztikus, irracionális, ködös és homályos az egész. Sőt, kísérteties, félelmetes, mint egy rossz álom vagy egy nyomasztó látomás.
Már az is különös, hogy éjfél van („Várni, ha éjfélt üt az óra, / Egy közeledő koporsóra”): éjjel nem szoktak temetni. A versnek tehát nincs a valóságban értelmezhető tere és ideje: kiesünk a térből, kiesünk az időből, egyik sem reális.
A költemény végén van egy váltás: az utolsó 3 versszak már nem a temetési menetet írja le, hanem azt, hogy a beszélőből feltör a bűntudat, mindent megbán és sírni szeretne. A mű etikus vonatkozását a bűnbánat motívuma adja, amely hangsúlyos a versben.
Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.
Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.
Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.
A végén négyszer ismétlődik a „sírni” szó és tragikussá fokozza az érzelmeket. Ez nem afféle lágy, puha sírás, hanem kemény, komor, mély, vádló, patetikus zokogás. Ebben a sírásban az élet értelmetlensége miatt érzett kétségbeesés nyilvánul meg. A 20. századi világfájdalom, az ok nélküli szomorúság alapérzése van benne.
Hangulatában és megformálásában is Franz Kafka fantasztikus vízióira emlékeztet a vers. Ugyanaz volt Ady és Kafka alkotói módszere: egy hétköznapi dolog irrealizálásával, valószínűtlenné tételével elfedni az összefüggéseket, elleplezni minden olyasmit, ami megvilágítja a szöveg értelmét, ami ok-okozati összefüggést, logikát ad neki.
Kafka is és Ady is irracionális látomásokat, fantasztikus víziókat írtak meg. Jelen esetben a rejtélyes temetési menet ez a fantasztikus látomás. Az irrealizálás eszköze Adynál a nihilt jelentő halál témáját szolgálja: az élet értelmetlensége tükröződik rajta keresztül. A költő szörnyűnek, abszurdnak és kiszámíthatatlannak láttatja a világot, olyan helynek, ahol minden elképzelhetetlen megtörténhet.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
