A vers szerkesztőelve a fokozás. Egy idegen ember temetésén való részvétel képei követik egymást időrendben, egyre intenzívebb hangulatban.
Abban az értelemben nincsen a versnek szerkezete, hogy a szakaszok egyetlen egységet alkotnak.
Páros rímű verseket viszont nem szokás kétsoros versszakokra osztani, de Ady ezt megtette. Ezzel a fokozás egyébként töretlen ívét minden második sor után megakasztotta, így a szöveg tördelése azt a benyomást kelti, hogy a lírai énnek minduntalan újra kell kezdenie a monológját, mintegy levegőt kell vennie.
Egy-egy kétsoros a végtisztesség megadásának egyes momentumaihoz köthető, mások a kifejtetlen lírai én vagy inkább lírai általános alany lelkiállapotának változásait kísérik végig a temetési menetre való várakozástól a gyónáson keresztül a gyászolásig.
Itt a szöveg – a nyelvi megvalósulásának köszönhetően – azt mutatja, hogy az érdektelen és részvétlen alany saját zavarodottságán át hogyan jut el a ráismeréshez és az érzelmek átéléséhez.
Nyelvi megvalósulás tekintetében van a szövegnek egy különlegessége. Méghozzá az, hogy rendkívüli mozgalmassága, sűrűsége ellenére csak egyetlenegy igét tartalmaz. Ez az ige az első sorban található „éjfélt üt az óra”. Az összes többi cselekvést főnévi, melléknévi és határozói igenevek fejezik ki.
Ennek az a következménye, hogy – mivel igenevekről van szó – a költeményben nincsen személyre, számra és időre utaló grammatikai jelentéselem, ezért azonosítható lírai énje sincsen. Értelme ennek köszönhetően sokkal általánosabb és egyetemesebb. Mivel nem derül ki, hogy ki a cselekvő, a vers szereplője bármelyikünk lehetne.
Ezeket a -ni végződésű határozatlan, személytelen igenévi alakokat Ady többnyire a mondat elejére helyezte. Gyakoriságuk és elhelyezésük egyaránt jelzi központi szerepüket: ezek hordozzák a vers mondanivalóját.
A bizonytalanba, az ismeretlenbe visznek el minket, hiszen nem árulják el a cselekvő személyét, se a cselekvés idejét. Az se tudjuk, ki nógatja, utasítja a cselekvőt, hogy tegye, amit tesz. A központi nyelvi tényező tehát a meghatározatlanság.
A főnévi igenevek kopogó, monoton, egyhangú ismétlődése is hatásos eszköz: Ady ezzel a monotóniával fejezi ki a vigasztalan bánat tompa egyhangúságát.
Azonkívül a monoton ismétlődő főnévi igenevek konok, parancsoló jellegűek, és olyan cselekvésekre szólítanak fel, amelyeket a beszélő értelmetlennek érez. A versben hangot kap mindaz a szenvedés, amelyet az értelmetlen cselekvés okoz az embernek. Várni, kérdezni, csengettyűzni, lóbálni stb.
A lírai énnek muszáj kísérnie egy általa ismeretlen, idegen halottnak a gyászmenetét, és azt sem kérdezheti meg, hogy kit temetnek („Nem kérdeni, hogy kit temetnek, / Csöngetyűzni a gyász-menetnek.”). Muszáj vonulnia a komor pappal és a néma szolgákkal együtt („Lépni mély, tárt sírokon által / Komor pappal, néma szolgákkal.”).
Úgy érzi, bele van vetve egy céltalan világba, ahol céltalan tetteket kénytelen végrehajtani. Azaz értelmetlenül él. Ez a céltalanságérzés mozgás, cselekvés formájában jelenik meg a versben, amelyen érződik az emberi sors mély szomorúsága.
A főnévi és határozói igenevek halmozása a sok ismétlődő toldalék miatt monotonná, litániaszerűvé, kántálásszerűvé teszi a verset. Ennek a stílusjegynek köszönhetően Ady itt nemcsak Kölcseyre, hanem Vajda János A vaáli erdőben című költeményére is utal.
Az igei aspektusok kifejtetlensége miatt nincsen a versnek világosan kimondott üzenete. Ugyanakkor igen hatásos mű (hatását az a feszültség adja, amely a meghatározatlanság és meghatározottság között vibrál), így lehetőséget ad arra, hogy a befogadó átélje a közöny-idegesség-rádöbbenés-megbánás-siratás érzelmi folyamatát. Átérezhető lesz a halál okozta megrendülés.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
