A szép fegyverkovácsné panasza című költemény Villon Nagy Testamentum című művének egyik betétje.
Hősnője, a szép fegyverkovácsné állítólag nem kitalált alak: a fiatalságát, szépségét elsirató asszony valóban létezett, és valóban fegyverkovácsné volt, aki egy sánta, de gazdag párizsi fiatalember szeretője lett. Amikor a fiatalembert börtönbe zárták, a fegyverkovácsné magára maradt. Kocsmát nyitott, s cégérként egy sisakot akasztott az ajtó fölé.
A vers beszédhelyzete szerint Villon ott ül A Sisakhoz címzett kocsmában örömlányok, papok, diákok, csavargók, tolvajok, útonállók társaságában, és a csúnya öregasszony panaszkodását hallgatja. Ez a krónikás hangütés persze csak trükk: a hitelesítés eszköze. Azt üzeni az olvasónak, hogy amit olvasni fog, az igaz történet.
A szép fegyverkovácsné panasza
Figyeltem, míg panaszkodott,
a hajdani örömleányra,
ki igy mondta el sírva, hogy
szép tavaszát visszakivánja:
„Ó, vénség vad, keserü átka,
mért törtél rám, hogy így letörtem?
Ki tartana még vissza szánva,
hogy végül magam meg ne öljem?
Elraboltad szépségem-adta
jogomat, a nehéz igát –
boldogan görnyedett alatta
tudós, kalmár, pap és diák,
s kinálta minden vagyonát,
bár később sokszor szánva bánta,
csak azt engedjem neki át,
amit a koldus sem kiván ma.
Kosarat adtam nem is egynek
– s nagyon okosan ezt se tettem –
hogy egy ravasz fiút szeressek,
és ő lett az én nagy szerelmem.
A többit csak ugy hitegettem,
de szívem az ő rabja lett,
durván ütött-vert mindig engem,
s csak a pénzemért szeretett.
Bárhogy tépte a hajamat
és rugdosott, mégis szerettem,
görnyedtem a teher alatt,
de ha azt mondta, hogy öleljem,
minden bajomat elfeledtem.
Ölelt a disznó betegen.
A csókjaival sokra mentem!
Mi maradt? Bűnöm s szégyenem.
Meghalt, több mint húsz éve már.
Maradtam vénen és bukottan,
és gondolatom visszajár
az eltünt, régi szép napokban.
Mi voltam és hová jutottam!
Látom magamat meztelen,
véznán, szegényen és aszottan,
s dühöngök, sírok esztelen.
A síma homlok, szőke fürt,
ives szemöldök elveszett,
a szép szem, melyben elmerült
sok büszke úr. És hova lett
a szép orr, gödrös áll felett,
vonásai a finom arcnak,
mely csintalanul incseleg,
s az apró fül, a piros ajkak?
Ki emlékszik a kicsi mellre,
a hosszu kézre, karcsu vállra?
Hová lett derekam, teremtve
hullámzó, szerelmes csatára,
a lábam kettős ívü szára,
a két hatalmas izmu comb,
s a szerelem rejtett virága,
a hímes kert, a puha domb?
Mi maradt? Ráncos homlok, ősz haj,
kihullt szemöldök, tompa szem,
már nem nevet ragyogva – ó jaj! –
már egy kalmár sem rabja, nem.
Az orrom meggörbült, fülem
lekonyult, szőr nőtt ki belőle,
arcom halvány, élettelen,
és államnak leffedt a bőre.
Ez hát a szépség földi útja:
a durva kezek, görbe vállak,
kinő a hát otromba púpja,
a mellek rongy cafatra válnak,
a testről a húsok leválnak,
fuj, szerelem virága! Hol hát
a szép comb? Húsa úgy leványadt,
ma csak egy darab szárazkolbász.
Együgyü, vén anyók, magunk,
panaszkodunk örök sohajban,
a földön mélyen guggolunk,
mint rongyok, úgy ülünk a bajban,
tüzet rakunk, ha némi gally van,
a rőzse ritka lángja reszket.
De szépek is voltunk mi hajdan!…
S ez másokkal is így megeshet.”
(Vas István fordítása)
A vers alapvető kifejezőeszköze az ellentét: öregség-fiatalság, szépség-csúnyaság, és az ezekhez társuló ellentétes érzelmek. Hangulatilag erőteljes mű, nagy érzelmi hullámverést tapasztalunk benne.
A szép fegyverkovácsné panasza szerkezetileg arányos költemény, 5 egységre bontható fel.
Az 1. egység (1-2. versszakból kb. másfél strófányi rész) a fegyverkovácsné panasza. Hősnőnk az öregségről panaszkodik, siralmának ez a főszólama, mely már az 1. versszakban megjelenik. Kezdetben csak általánosságban kesereg: nem annyira a testi romlásról, hanem lelki fájdalmairól. Megroskadt, kiszáradt teste úgymond „elvesztette a célját”, hiszen már nem kívánatos, ezért nem kell már senkinek.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
