A 2. egység (3-5. strófa) az epikus rész, a vers magja, mely a hősnő lelki bánatát, érzelmi csalódását, boldog-boldogtalan szerelmét beszéli el. A vers érzelmi-indulati és gondolatai rétegei is erre fognak rárakódni a későbbiekben.
A fegyverkovácsné elpanaszolja, hogy milyen udvarlókat, milyen alkalmakat szalasztott el, mert szerelemre vágyott.
Kosarat adtam nem is egynek
– s nagyon okosan ezt se tettem –
hogy egy ravasz fiút szeressek,
és ő lett az én nagy szerelmem.
Ma már bánja, hogy nem élt a fiatalság és szépség adta előnyökkel, hatalommal: ahelyett, hogy megcsinálta volna a szerencséjét s gazdag férjet talált volna, rabja lett egy ravasz, dörzsölt szépfiúnak, aki eltarttatta magát vele és verte. Azaz végső soron a „szerelem balekja” lett, mert olyasvalakibe szeretett bele, aki kihasználta és rosszul bánt vele.
Eddig tart a szűkszavú „önéletrajz”, itt még csak a fegyverkovácsné szerencsétlen sorsát ismerjük meg. Igazán akkor fogjuk megszánni, amikor Villon testi valójában is ábrázolja, amikor megtudjuk, milyen csúf öregasszony lett a valaha csodaszép nőből.
A 3. egység (6-7. strófa) a fegyverkovácsné egykori szépségét idézi fel, fiatalkori gyönyörű testrészeit veszi sorra.
A síma homlok, szőke fürt,
ives szemöldök elveszett,
a szép szem, melyben elmerült
sok büszke úr. És hova lett
a szép orr, gödrös áll felett,
vonásai a finom arcnak,
mely csintalanul incseleg,
s az apró fül, a piros ajkak?
Amikor a vers hőse felidézi, milyen hamvas, üde, szépséges nő volt fiatalon, előszámlálja valaha gyönyörű testrészeit (sima homlok, szőke fürt, szép szem, egyenes orr, pici fül, gödrös áll, piros ajak stb.), akkor érezzük csak át igazán a nyomorúságát, hiszen óriási a kontraszt jelenlegi és régi önmaga között.
Úgy tűnik, a fegyverkovácsné számára nem vigasz, hogy régen szép volt: nem azért emlékezik régi szépségére, hogy erőt merítsen a múltból, épp ellenkezőleg. Azért idézi fel, hogy nyomatékosítsa a veszteségérzést.
A felsorolásból lényegében azt tudjuk meg, mit veszített. Ha fiatalon is csúnya lett volna, akkor most nem lenne mit siratnia, és akkor hozzá lenne szokva ahhoz, hogy a férfiak keresztülnéznek rajta. A fegyverkovácsné azonban régen csodaszép volt és ahhoz szokott, hogy a férfiak körülrajongják: legyen az tudós, kereskedő, pap vagy diák, bármit megadnának, csak eltölthessenek vele egy éjszakát. Ezért most annál inkább fáj neki, hogy ma már a koldusnak sem kell.
Ez a leírás a fegyverkovácsné egykori szép testéről egyre érzékibb, a testiségre egyre inkább hajazó részletek felé halad (kicsi mell, hullámzó derék stb.), ugyanakkor a szerelemre termett szép test mögött továbbra is ott sötétlik a jelenlegi csúnya test képe, amelyet a vers elején megismertünk. Így a felidézett szépséget beárnyékolja a könyörtelen pusztulás tudata.
Aztán ahogy egyre testiesebb, elevenebb lesz az egykori lányról felrajzolt kép, ahogy egyre magakelletőbb nőiességet villant fel, a jelenlegi öreg, csúnya test képe mégiscsak elhalványul, az olvasó figyelme elterelődik róla.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
