François Villon Nagy Testamentum című műve 1461-ben keletkezett. Megírása előtt a költő a meungi pincebörtönben raboskodott hónapokon át, meg is betegedett, és megérintette a halál közelségének érzése. Az orléans-i püspök börtönözte be 1460-ban, és kivégzés várt rá (már nem első alkalommal ítélték halálra, de eddig mindig megúszta).
Végül most sem akasztották fel, mert az új király, XI. Lajos trónra lépésekor általános amnesztiát hirdetett: országos körútján mindenhol kegyelmet adott az elítélteknek, így Villon is megmenekült a haláltól és kiszabadult börtönéből. Visszatért Párizsba, s ekkor alkotta meg főművét, a Nagy Testamentumot. Az utókor ezt a művét tartja a legjelentősebb alkotásának.
Valójában a Kis Testamentumként ismert Hagyaték című művét bővítette ki és írta újra, más elvek szerint dolgozva fel ugyanazt a témát. Tehát ismét egy lelki-szellemi hagyatékról van szó, melyet az élete végéről visszanézve állít össze a költemény lírai énje.
A Nagy Testamentum, azaz végrendelete megírására nem a szerelem késztette Villont, hanem a betegség, melyet a börtönben szerzett. A halál közelségében rontott rá az a megrendültség, amit akkor érez az ember, amikor rádöbben, hogy a fiatalságának örökre vége van.
Harmincéves volt ekkor költő, így ma azt gondolnánk, ennyi idősen korai volt a halálra készülnie. Csakhogy a középkorban jóval alacsonyabb volt az átlagéletkor, a legtöbben meghaltak a 30-as vagy a 40-es éveikben, és az volt a ritkaság, ha valaki megérte a 60-at, 70-et. Így abban az időben egy harmincéves nem számított fiatalnak, talán még középkorúnak sem.
Ráadásul Villon beteg is volt, megrokkant egészségével minden oka megvolt rá, hogy úgy érezze, végére ért az életének. Ez az érzés késztette a Nagy Testamentum megírására, hiszen életük végén az emberek végrendelkezni szoktak. Más kérdés, hogy neki nem volt vagyona, amiről végrendelkezzen. Mégis végrendelkezett, szétosztotta azt a semmit, amit élete során szerzett, így fejezve ki érzéseit azok iránt az emberek iránt, akik így vagy úgy szerepet játszottak az életében.
A Nagy Testamentum műfaja, témája, kifejezőeszközei
A Nagy Testamentum műfajilag változatos: ballada, panasz, rondó (12-13 soros, refrénes versforma, eredetileg körtánc), tanítás, dal, epitáfium (sírfelirat) is található benne. Ennek megfelelően a hangneme is változatos: ironikus, szatirikus, drámai, ünnepélyes, patetikus stb. Hol kedves csúfolódás, hol goromba humor, hol nyers szókimondás jellemzi.
A Nagy Testamentum címe végrendelkezést, számadást jelent.
Témája. A halál közelségét, fenyegetését érző Villon a saját züllött, elrontott, hányatott életéről számol be, hagyatékait veszi számba. Tehát összefoglaló jellegű műről van szó, melyből egy számkivetett, nélkülöző, a törvény őrei által üldözött párizsi csavargó alakja bontakozik ki, akiről persze tudjuk, hogy a középkori világirodalom egyik legnagyobb költője volt.
Egy olyan beteg és nincstelen ember részéről, mint ő, a végrendeletírás inkább paródiának tekinthető: egy gunyoros fricska volt a világnak, hiszen Villonnak nemigen volt miről végrendelkeznie.
Művében alapvetően a középkori ember életérzését közvetíti, sok filozófiai gondolattal, elmélkedéssel, de önmagáról való véleménye, lelki válsága is kirajzolódik. Keserű vallomásának fő témái a szegénység, a szerelem, a társadalmi igazságszolgáltatás, az elpazarolt ifjúság, a mulandóság és a halál.
Villon úgy látja, az ember alapvetően gyenge, esendő lény, aki újra meg újra visszaesik a bűnbe, ami ellen képtelen védekezni. Ezért ő a szánalomban, Isten könyörületességében keresi a feloldozást. Hívő keresztény volt, aki elhibázott élete, züllöttsége ellenére is őszintén hitt a megváltásban, a megbocsátásban, Isten kegyelmében.
Bűneit Villon őszintén megbánja, igaz fájdalmat érez miattuk, ugyanakkor siratja az életnek azokat az értékeit, amelyeket a halállal örökre elveszít: az élet szépségeit, örömeit, sőt, még nehézségeit, viharait is.
A visszatekintő alkotás alaphangulata megkapóan őszinte. Babits Mihály szerint „csupa cinikus és zokogó vallomás” a költemény. Egyrészt kihívó, dacos, lázongó, a világgal szembeforduló, hetyke attitűd, másrészt őszinte bűnbánat, vezeklés, gyötrelmes haláltudat, halálfélelem érezhető benne.
Beszédhelyzet: a lírai én egy fiktív alaknak (Frémin) mondja tollba a végrendeletét. Mindeközben az összegzés igényével visszatekint saját életére.
A Nagy Testamentum újdonsága, hogy a versek középpontjában maga a költő áll: ez a középkori költészetben nem volt jellemző, mivel e tekintetben a középkor szemlélete ellentétes volt a későbbi korok szemléletével. A középkor nem tulajdonított jelentőséget az alkotó személyének, az írók-költők szerepe nem volt kiemelt, többnyire a nevük se maradt fenn.
Kifejezőeszközök. Villon képei olykor rikítóan színezettek, mondatai változó tempójúak, művei kitűnő arányérzékről tanúskodnak, mellyel a költő sikeresen fogta össze szertelen kedélyhullámzásait. Műveiben hatalmas ellentétek feszülnek egymásnak: vadság-gyöngédség, átkozódás-áhítat, kicsapongás-bűnbánat, életszeretet-halálfélelem, stb.
Villon készül a halálra, de élni akar, tudja, hogy bűnös életet él, de bízik Isten bocsánatában, és bár helyzete sanyarú, megőrzi humorát. Olykor hetykén vallja meg züllöttségét, kicsapongó életmódját, máskor viszont bűnbánatot tart, vezekel, és a középkori ember őszinte vallásos áhítata járja át sorait. Az életöröm, az életszeretet mindig ellentétbe kerül a halálfélelemmel, a haláltól való rettegés gyötrelmével.
Visszatérő motívumok: bűn, megbocsátás, könyörület, irgalom, életélvezet, mulandóság, halálfélelem, bizalom az isteni kegyelemben. Ezek közül a mulandóság, a halál témája a legmeghatározóbb.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
