A Nagy Testamentum szerkezete
A mű 173 oktávából áll (oktáva = 8 soros versszak, mely 8 szótagos sorokból épül fel, rímképlet: a b a b b c b c), és Villon korábbi verseit is tartalmazza. Kétezernél is több verssor található benne.
Szerkezetileg két nagy egységre bontható fel.
Az 1. egység (1-69. oktáva) egy visszatekintés. A Nagy Testamentum Villon egyéni szenvedéseinek emlékével kezdődik, a költő elmondja negatív tapasztalatait, megosztja velünk legkeserűbb élményeit, elpanaszolja személyes sérelmeit. Átkozza bebörtönzőjét, az orléans-i püspököt és kifejezi háláját megmentője, XI. Lajos király iránt.
A költő visszanéz eddigi züllött, kisiklott életére. Felidézi életének egy-egy mozzanatát és ironikus-önironikus hangú reflexiókat fűz az egykori eseményekhez.
Menekülni akar az örök kárhozattól, de furdalja a lelkiismeret, mert úgy érzi, elhibázta az életét. Bánkódva, hol indulatosan, hol már-már lázadozva számol be azokról az okokról, amelyek a rossz útra terelték: fiatalkori meggondolatlanság, szegénység, a gazdagok szívtelensége stb.
A 17-21. oktáva Diomedes meséje: Diomedes kalóz volt, törvényen kívül élő ember, akit elfogtak és megkötözve a császár elé állítottak. A császár (Nagy Sándor makedón uralkodó) megkérdezi a kalóztól, hogy miért rabolja ki a hajósokat.
Kérdésére a kalóz kérdéssel felel: „Mi jogon nevezel kalóznak? / Csak mert egy nagyobbacska csónak / Röpít prédára a vizen? / Kísérne, mint téged, hajóhad, / Hát császár volna a nevem.” Azaz nincs nagy különbség kettejük között: mindketten prédára vadásznak. Csak annyi a különbség, hogy míg a kalóz csak kicsit rabol, addig a császár nagy területeket hódít meg.
Ez persze nem mentség a kalóz számára, de ő legalább felvállalja a bűnét, míg a császár nem vállalja fel.
A kalóz viselkedése kihívó, annak ellenére, hogy tudja, hogy a császártól függ az élete. A császár azonban megkegyelmez a kalóznak.
Villon ezzel a történettel is azt akarja bizonyítani, hogy a szegények nem születtek eleve gonosztevőnek, hanem csak a szükség, a nyomor, sanyarú helyzetük kényszeríti rá őket a bűnre. Ő, Villon is azt szeretné, ha útjába akadna valaki, aki segít rajta, mert akkor ő is jó tudna lenni. Hiszen a nyomorúság, a szegénység hozza a bajt az emberre, az taszítja a bűnbe.
Ez a rész tehát egy halálra készülő, bűnbánó ember vallomásos jellegű, őszinte lírai önéletrajza. Az, ahogyan szembenéz a világgal és önmagával, a gyónás vagy az imádkozás aktusát idézi. („S most hívom Isten Szent Fiát, / Kínjaimban hozzá kiáltok, / Hallja meg e szegény imát. Hisz testtel-lélekkel megáldott / S a gonosz karmából kiváltott.”)
Fontos téma a halál, Villon erről részletesen beszél (pl. régi cimborái, haláltánc). Fájdalmas számára a gondolat, hogy minden mulandó a földön, hogy eltűnnek a szép asszonyok, a daliás lovagok, hogy előbb-utóbb mindenki meghal: „Bármily rangú földi szirén, / Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár, / Hiába: e föld kerekén / Mindenkit elvisz a halál.” (ford. Szabó Lőrinc)
A haláltánc (a kifejezés a francia „danse macabre” szóból ered) a késő középkor népszerű képzőművészeti, zenei és irodalmi műfaja, mely a nagy pestisjárvány idején terjedt el a tömeges halál tapasztalatának hatására.
A 14. század második felétől jellemzően templomok, temetők falára festett képek és lírai művek figyelmeztették az élőket az elmúlásra, az élet rövidségére. A megszemélyesített halál egy utolsó táncra szólítja a társadalmi rangok, életkorok és nemek szerint különböző embereket és így ragadja el őket.
A haláltánc a mulandóság hatalmára emlékezteti az élőket (memento mori=„emlékezz a halálra”) és szembeállítja az erényes és a bűnös életet. Aki a földi életben az élvezeteket hajszolta, az a halálban mindent elveszít, aki megvetette a földi élet hívságait, az elnyeri az üdvözülést.
A középkori haláltánc motívum a későbbi korokra is hatással volt, motívumait felhasználja pl. Madách Imre Az ember tragédiája londoni színében és Arany János Híd-avatás című balladájában.
A halál, az élet gyors elmúlása egyébként is fontos téma a középkor művészetében. A biztos halál ténye egyrészt arra figyelmeztet, hogy a földi dolgok mulandók és hívságosak, másrészt a halálban mindenki egyenlő, így a halál a társadalmi egyenlőtlenségek megszűnését is jelképezi: a különböző rangú és hivatású emberek mind egyformán halandók.
A 2. egység (70-173. oktáva) maga a végrendelet, amely tulajdonképpen egy tréfás lajstrom a hagyatékról.
A költő tehát lediktálja végakaratát, hagyományozásait. A strófák elején az „item” (=hasonlóképpen, latin) szó található, amelyet végrendeleteknél, felsorolásoknál használtak.
A vers beszélője mindenét odaadja: Istennek ajánlja a lelkét, a Földnek a testét, nagybátyjának a könyvtárát, édesanyjának egy balladát, majd rendelkezik a semmiről, vagyis nem létező vagyonáról. Ezt a semmit barátai és ellenségei között osztja szét (pl. egyik ellenségének, egy adótisztnek az éjjeli edényét adja).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
