Villon és a mű utóélete
Két évvel a Nagy Testamentum megírása után hagyta el Villon örökre Párizst, ahonnan száműzték, és attól kezdve életéről nincsen adatunk. Az irodalomtörténészek feltételezése szerint nem élhetett már sokáig, hiszen a börtönben megromlott az egészsége, valószínűleg hamar utolérte a halál.
Kultusza hamar kialakult. Költészete lényegében már előkészíti a reneszánsz kort, hiszen lírájának személyessége, a költő egyéniségének kihangsúlyozása már reneszánsz vonás. Ugyanakkor Villon életműve alapjában véve még a középkorhoz kötődik: a francia középkor utolsó kiemelkedő alkotója volt, versei a vágánsköltészet folytatásának tekinthetők.
Természetesen voltak mintái, mégis rendkívül egyénit alkotott. Jól ismerte a mesterségét, a korabeli francia költészet szokásait, sztereotípiáit, formáit, műfajait, érzelmi-bölcseleti közhelyeit, de az ő tollán minden megváltozott.
Tisztán látott és vett számba mindent, verseiből valósággal kiérezhető a korabeli élet levegője, a kocsmaszag, a börtönszag, a szegénységszag, a templomszag, a szerelemszag, a halálszag, a rothadásszag… Így Villonnal valami egészen új kezdődik el.
Személye hamar legendássá vált, verseit röviddel a halála után kiadták, és már a 15. század végén születtek az életével és tetteivel foglalkozó művek. Még egy reneszánsz regényben (François Rabelais Gargantua és Pantagruel című regényében) is feltűnik mint vándorszínész. Népszerűsége máig töretlen.
