A versnek szereplői is vannak, méghozzá a hajón utazó emberek, akiknek közösségére Alkaiosz a „mi” személyes névmással utal. Egy olyan közösségről van tehát szó, amelyhez a lírai én is hozzátartozik. Ez is arra utal, hogy a költő nem egy konkrét hajóról írt, és nem olyan emberekről, akik hajótöréstől félnek, hanem egy egész államról (vagy esetleg az államot vezető arisztokráciáról).
Erre utalnak a versben levő hiányok is: nem tudjuk meg, merre tart a hajó, ki utazik rajta, és az utasok miért nem szegülnek szembe a viharral.
Kifejezőeszközök: megszemélyesítés, felkiáltás, költői jelzők, halmozás (a mozgást jelentő igék halmozása, ennek ellenére a vers állókép jellegű).
A hajó versformáját tekintve alkaioszi strófában íródott.
A cím témakijelölő. Ezt a témát egy rendkívül tömör, talányos költői képben fogalmazza meg Alkaiosz.
A vers jelenlegi töredékes állapotában két szerkezeti egységre bontható fel:
Az 1. egység (1. versszak) egy viharos tengeren hányódó hajó képét mutatja. A sötét hajó utasai kilátástalan helyzetben vannak: olyan messze kerültek az ismerős partoktól, hogy már a szél sem ismerős a számukra. Ez azt jelképezi, hogy Leszboszon a pártharcokban már nem lehet kiigazodni.
Mint tudjuk, az ókori görögök hajós nép voltak, a hajó része volt a mindennapi életüknek, így egy tengeri vihar és egy hánykódó hajó megszokott látvány volt a számukra. Ennélfogva természetes is, hogy Alkaiosz a hajót választja egy görög városállam jelképéül.
A kép, amit fest a hajóról állóképnek hat: mert bár a költő mozgást jelentő igéket használ, ezek az igék jelen idejűek, ami azt érzékelteti, hogy egy tartós állapotról van szó. Az egész verstöredék nagyon statikus.
Különös, hogy a hajón senki sem cselekszik: senki nem tesz semmit a veszély elhárítása érdekében. Az emberek nem próbálkoznak, nem értesülünk erőfeszítéseikről, de még a végkifejlettel kapcsolatos érzéseik sem derülnek ki: nem reménykednek a menekülésben, s nem törődnek bele a pusztulásba. Mintha mindenki fizikailag és érzelmileg is bénult állapotban lenne. Ez a tehetetlenség is erősíti az állókép-jelleget.
A hajót hullámok verdesik, a tenger tehát mozgalmas, viharos, de a hajó csak áll, illetve tehetetlenül sodródik. Megfigyelhető, hogy jobbról és balról is csapkodják a hullámok: „mert erre is hullám hegye hömpölyög, / amarra is, mi meg középen”, tehát egyenlő erők hatnak rá ellenkező irányokból, emiatt semerre nem mozdul a hajó.
Ez nagyon jól kifejezi az egy helyben maradást, azt az állapotot, amikor az adott helyzetből képtelen kimozdulni valaki. A „vitetünk” szenvedő igealak jól érzékelteti a tehetetlen sodródást. Az eredeti görög szövegben még több a szenvedő igealak (a magyar fordításban legtöbbjüket cselekvő igével adja vissza a fordító, hogy ne legyen a szöveg magyartalan).
A természeti erők tombolása tehát pusztulással fenyegeti a hajót, azaz a városállam elpusztulhat a polgárháború miatt.
A 2. egység (2. versszak) az eltört árboc képét mutatja, amelyet körbenyaldos a hajóban összegyűlt víz, és a tönkrement vitorlát ábrázolja: „egészen elszakadt a vászon, / nagy lyukakat mutat ó vitorlánk.” A görög eredetiben rongyos és szakadt vitorláról esik szó, tehát egy nominális mondat szerepel, ami tovább erősíti a cselekvésképtelenség, tehetetlenség és mozdulatlanság érzetét.
Ha a vitorla tönkremegy, akkor nincs, ami előre vigye a hajót. Ez azt szimbolizálja, hogy nincs kiút a pártharcoktól szétszaggatott államban, nincs előrevivő megoldási javaslat.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
