A Kertben 1851 elején íródott Nagyszalontán. A versben szereplő kert valóban létezett, a költő házához tartozott, és Arany valóban szívesen dolgozgatott a kertjében.
Nehéz időszaka volt az 1850-es évek az országnak is (ez a Bach-rendszer korszaka) és Arany János életének is. A polgári világban a forradalom leverése miatt elkeseredettség, fásultság uralta a közhangulatot, ráadásul a költőt személyes életét illetően is a bizonytalanság, a céltalanság, a fölöslegesség érzése gyötörte.
A részvétlenség, az elidegenedés bántotta Aranyt, ekkortájt írt verseiben keserűség, kiábrándulás és illúzióvesztés szólal meg. Ilyen vers a Kertben is: borongós, lehangoló költemény, amely a részvétlenséget, a fásultságot, a közönyt és az emberi otthontalanságot ábrázolja.
A világosi katasztrófa után a nemzeti lét szintjén és az egyéni lét szintjén is közöny volt tapasztalható. A versbeli konkrét kert mindkét színtérnek a jelképe, sőt, a világ kertjévé tágul. Arany úgy érezte, a világ megváltoztathatatlan, képtelenség jobbá tenni.
Kertben
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban –
S ifjú nő, szemfödél alatt.
Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s amellett idegen.
Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;
Nem nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb… a kiváncsiság.
Műhely körül a bánatos férj
Sohajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,
Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,
Menyegzős ágy eme darab:
Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.
Siránkozik a kisded árva,
Amott sir öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvből
Nehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,
Duzzogva fel s alá megyen:
„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá,
S megveri, hogy oka legyen.
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe…
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.
Közönyös a világ… az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst… megismeri.
Közönyös a világ… az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s – harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.
A romantikus stílusban íródott vers műfaja elégia, hangneme kevert, elégikus és ironikus is. Típusa szerint ars poeticaszerű, létértelmező vers.
A cím helyhatározó és témajelölő, tulajdonképpen életképet ígér, amelynek középpontjába mindjárt az indításkor a vers beszélője, a lírai én kerül (az egyes szám első személyű megnyilatkozás miatt).
A kert mint motívum sok mindent kifejezhet, asszociálhatunk róla az édenkertre, a termékenységre, a születésre, a gondoskodásra, stb.
A vers témája azonban igazából nem a kert, hanem a kertben való szemlélődés: a lírai én egy hétköznapi foglalatosság, kertészkedés közben elgondolkozik, tűnődik, és reflektál a körülötte levő jelenségekre.
Kiderül azonban, hogy a szituáció mégsem olyan mindennapi, minthogy a szomszédban temetésre készülődnek. A vers beszélőjének csupa rideg, bántó benyomással kell szembesülnie: minden az élet sivárságának levegőjét árasztja magából.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
