Az utolsó versszakban már nemcsak fájdalmas irónia érezhető, hanem megvetés is:
Közönyös a világ… az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s – harap.
A metafora azonosító elemét Arany a kertészkedés fogalomköréből vette (az ember kártékony húsdarab, hernyó). Ez már egy látomás, amelyben a kert képe kitágul, a konkrét kert a világ kertjévé válik.
A költői szerep is megváltozik. A vers központi jelképe, a kertész itt a 7. versszakban már nem a lírai én (az 1-6. versszakban még a lírai én volt a kertész), hanem a halál, amely gyógyítja a világot azzal, hogy a kártékony hernyókat (= a gonosz embert) pusztítja belőle:
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.
A világ mégsem gyógyul meg soha, mert az emberiség, a történelem mindig újraszüli a bajokat, a gonoszságot, a közönyt: a következő nemzedékek sem lesznek jobbak az előzőeknél. Az utolsó strófa motívumai visszautalnak az 1. és az 5. strófára.
A vers végkicsengése pesszimista: Arany elvesztette hitét az emberi haladásban, korábbi illúziói végleg összetörtek, a kialakult társadalmi állapotokat megváltoztathatatlannak érzi.
A Kertben verselése időmértékes, 8 soros versszakaiban 9-8 szótagos jambikus lejtésű sorok váltakoznak szabályosan. Rímei félrímek (x a x a x b x b). Rím-és ritmusképlet: 9x 8a 9x 8a 9x 8b 9x 8b. A rímtelen sorok miatt a szokványos rímelés fáradtságot, diszharmóniát érzékeltet.
