A szemlélődés tárgya nem a kert: a beszélő a magasban felhangzó „egyes” daruszóra és a kertjén túl levő „magános” gerle búgására figyel fel:
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban –
S ifjú nő, szemfödél alatt.
A társaitól elszakadt daru és a párját vesztett, magányos gerle látszólag jelentéktelen motívumok, de meglehetősen tragikus színt kevernek az elégikus hangulatba.
A magányos gerle olyan természeti kép, amely egy emberi tulajdonságot fejez ki: az elhagyott szerelmes jelképe, a szerelmi bánatban szenvedő emberre utal.
Figyeljük meg, hogy a kertben is milyen csönd van! Ez egy nagyon csöndes vers. A lírai én csak néha hallja a daru és a gerle hangját: arról nem esik szó, hogy a kertben is lennének hangok. A kert közege a valóságban nem ilyen csendes, hanem madárfüttyös, olyan, mintha kint lennénk a természetben.
A fent repülő daru hangja a „tiszta kék magasból” hallatszik le a lírai énhez: vajon mire utal, hogy az ég annyira szép és tiszta kék? Ez mintha utalás lenne arra, hogy a kert, a földi világ és az ég világa (Isten világa) között óriási nagy űr van, hatalmas távolságra van a kettő egymástól. A „tiszta” ugyanis itt egy értékmérő szó: azt jelenti, hogy az ég, az a fenti világ érintetlen, bűntől mentes, szakrális világ.
Ám az a távoli, szép és tiszta égi világ semmi kapcsolatban nem áll az emberi világgal, és hiába várunk tőle segítséget, mert magasan van és elérhetetlen. Így a „tiszta” szó önmaga ellentétébe fordul: az a tiszta kék ég rideg, közönyös és távolságtartó. Később ki fog derülni, hogy az emberi világ is ilyen közönyös és rideg.
A magányos gerle búgása tereli a beszélő figyelmét a szomszéd házra, amelynél halott van: „ifjú nő, szemfödél alatt”. Így a kertész kénytelen szembesülni a halállal és tudomásul venni azt.
Ráadásul a halott egy fiatal nő, ami sokkal tragikusabb, mintha férfi lenne, hiszen a nőben rejlik az anyaság lehetősége: a nő, az élet és a gyermek motívuma összefonódik. Az ember jobban elfogadja a halált, ha a halott idős és beteg ember volt. Sokkal nehezebb elfogadni a halál tényét, ha a halott egy fiatal, szép nő volt, aki nem élt még eleget, és nem tudta kihasználni a lehetőségeit.
A 2-4. strófa részletes, életképszerű leírást ad a halott nőről, a bánatos férjről és az árván maradt csecsemőről, és elmélkedő reflexiókat is tartalmaz.
Mindhárom motívumhoz részvét és irónia is kapcsolódik:
- A rokontalan halott nőt kevesen látogatják meg, és azokat is csak a kíváncsiság vonzza oda („Látszik, hogy a halott szegény volt, / Szegény s amellett idegen”).
- A sóhajtozva, nyögve dolgozó bánatos férj éppen a deszkák között válogat, amelyekből bölcső vagy hitvesi ágy is lehetett volna, de most már koporsó lesz belőlük. (Figyeljünk fel arra a gondolattársításra, ahogy Arany összekapcsolja a születés, a szerelem és a halál motívumát!)
- Az árván maradt csecsemő sír, és emiatt megveri a duzzogó cselédlány, hogy legalább ne ok nélkül sírjon. A cselédlány viselkedése jól jelzi, hogy milyen mostoha sors vár majd az árva gyerekre.
Abból tehát, amit a kertészkedő lírai én a gyászba borult szomszéd háznál lát, nagyon lehangoló világkép bontakozik ki. Látszik belőle, hogy az emberi kapcsolatok megromlottak, a világ (a falu világa is) rideggé és érzéketlenné vált, és az egyes ember elmagányosodott, ahogy az 1. strófában a daru és a gerle.
Ebben a részben egyrészt jelen van az elégikus alaphangulat, másrészt érezhető részvét is és a külvilág közönyét elutasító ironikus hang, amely a megromlott emberi kapcsolatokra, a részvétlen, érzéketlen világra reflektál.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
