Ezután új szerkezeti egység kezdődik, a látvány leírása elmélkedésbe vált át. A váltást, amely az 5. strófa elején történik, a legelső sor („Kertészkedem mélán, nyugodtan”) megismétlése jelzi.
Eddig amolyan általános részvétlenséget tapasztaltunk, és most kiderül, hogy a lírai én viselkedése is olyan, mint a többieké:
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe…
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
A lírai én a kert, a zárt világ magányát, vagyis a menekülést választja. Szeretné távol tartani magát a kertjén túl történő tragikus eseményektől, amelyekhez „semmi köze”, de ekkor megüti fülét a halotti ének.
Bizony, nemcsak a külvilág közönyös, hanem ő maga is, és közönyét saját terheivel, egyéni fájdalmával indokolja:
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.
Vagyis azzal mentegeti magát, hogy az embert a saját fájdalma érzéketlenné teszi a más fájdalma iránt. Ez felszínes, hamis védekezés, és ezt a vers beszélője nagyon is jól tudja.
Magatartásában ironikus ellenét feszül, hiszen a fák sebeit bekötözi, gyógyítani igyekszik, de embertársai sebei iránt közömbös.
Az önvád, a lelkifurdalás hangja itt még el van fojtva, de az irónia már jelzi, hogy a lírai én a saját viselkedését sem tartja helyesnek: az önmagába záruló kis világ nem megoldás. Azt gondolni, hogy az elkülönülés, a magányba menekülés védettséget ad, csak öncsalás, illúzió.
A költő végül általánosító ítéletet fogalmaz meg önmagáról is és az eltorzult, közönyös, elidegenedett, rideg emberi világról is, amelyet megvet. A bemutatott egyedi esetből indul ki, amelyet általánosít, és keserű végkövetkeztetést von le.
Kétszer is kirobban belőle az összegző megállapítás: „Közönyös a világ…” Az emberek nem foglalkoznak egymással: szomorúan, egyedül és részvét nélkül múlunk ki.
Innentől fogva olyan képek következnek, amelyek már nem a szomszédban látott konkrét gyászesethez kapcsolódnak, hanem általánosságban, egyetemes szinten utalnak az életre és az emberre (minden emberre).
Közben a hangnem is változik: a fáradt, beletörődő, elégikus hangot keserű irónia váltja fel. Ezt jól érzékeltetik a 6-7. strófa uralkodó metaforái: az élet = „összezsúfolt táncterem”, az ember = „önző, falékony húsdarab”, „telhetetlen hernyó”.
Közönyös a világ… az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst… megismeri.
Vagyis a születés és a halál örökös körforgásában folyamatosan jön-megy, tülekedik az ember, váltja egyik nemzedék a másikat, de az emberek idegenek egymásnak, érzéketlenek egymás iránt, életüket nem tudják tartalmassá, emberivé, értékessé tenni.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
