A 2. egység (9-10. versszak) tanúsága szerint a beszélő legyőzi a félelmét. A fokozódó belső kényszer, az erkölcsi kényszer veszi rá, hogy vállaljon minden kínt, és sok-sok késleltető előkészület után mégiscsak kimondja azt, amit már a vers elején ki akart kiáltani.
Kimondja, hogy a győztesek és a csatában elesett hősök helyett azt a bátor embert fogja dicsérni, aki ki meri mondani, hogy „elég”, hogy legyen végre béke: „nem a győztest énekelem, / nem a nép-gépet, a vak hőst… / hanem azt, aki lesz, akárki, / ki először mondja ki azt a szót… / hogy elég! hogy elég! elég volt!” Ez a vers legfontosabb üzenete.
A békevágy kinyilvánítása akkoriban merész dolog volt, ráadásul a költő elég harciasan követelte a békét.
Itt már T/1. személyben beszél és a vers ritmusa is változik: az eddigi zaklatott időmértékes metrum átmegy ringató magyarosba. Ez a ritmus a falusi ünnepek rigmusaira emlékeztet, ezáltal idézi fel a húsvéti feltámadási ünnepre való készülés hangulatát. Ha a háborúnak vége lesz, akkor az emberiség is feltámad. Egyszerre van jelen a gyász és az öröm.
Amikor a lírai én nyíltan megfogalmazza azt a vágyát, hogy békét akar, amikor kimondja, hogy legyen már vége a kínnak, a fájdalomnak, a lelke lassan megnyugszik. Ezt jelzi a rapszodikus versmenet lenyugvása, a sorok megrövidülnek, a hangnem patetikus lesz.
Babits itt utat enged egy nagy, áradó, befogadó, mindent megbocsátó gesztusnak. Békeszerető emberként inkább elsimítani igyekszik az ellentéteket, mint kiélezni.
A vers beszélője azt javasolja, hogy ne kérdezzük, ki a bűnös, nézzünk előre, hagyjuk a múltat. Nem akarja a felelősöket kutatni, azt mondja, ne büntessünk, legyünk jók, öleljük az egész világot a keblünkre. (Ebben teljesen benne van Babits személyisége, nem tudja megtagadni önmagát.)
A vers utolsó sorai átesnek a másik végletbe: a zárlat egy nagy feloldódás a békében, derűsen néz ránk a békés égbolt, a holtak tekintetei onnan ragyognak le, megbocsátanak ők is, mi is bocsássunk meg.
A zárlat tehát békét, rendet sejtet és ígér. A béke mindent megváltó ereje megszabadít a szenvedéstől. Himnikus a befejezés, amely megkönnyebbülést hoz.
Babitsnak nem kenyere a harc, a nekifeszülés, ezzel a verssel saját természetén vesz erőt: ő nem egy zászlóvivő hős, nem egy Petőfi, nem egy Ady, lelki alkatát inkább Arany Jánoséval szokták párhuzamba állítani.
Babits Mihály ugyanaz volt a 20. században, ami Arany János volt a 19. században. A 19. században Arany és Petőfi képviselte ezt a két eltérő költőtípust, a 20. században pedig Babits és Ady (csak ők nem voltak barátok, messze nem).
A Húsvét előtt verselése, rímelése eltérő a két szerkezeti egységben.
Az 1. egységben szaggatott, szabálytalan időmértékes sorokat találunk. Rímtelen szabad versre emlékeztet. A soráthajlások (enjambement) is ezt jelzik.
A 2. egységben a dalforma a domináns. Itt ütemhangsúlyos (magyaros) verselést találunk: kétütemű, 6 és 7 szótagos sorok, változatos rímek (többnyire keresztrímek) jellemzők.
A Húsvét előtt kapcsolatba hozható más versekkel. Babits rájátszik a régi magyar klasszikusokra, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi költeményeire. Vörösmarty A vén cigány, Petőfi Egy gondolat bánt engemet és Berzsenyi A magyarokhoz II. című alkotása idéződik fel a versben:
- „százados korlátok”, „érctalpait” (Babits) – „századok érckeze” (Berzsenyi)
- „tipró diadalnak” (Babits) – „összetiporva” (Petőfi)
- „pokoli malom” (Babits) – „Mi zokog mint malom a pokolban” (Vörösmarty)
