Az Ősz és tavasz között több eleme is Arany Jánost idézi fel:
- évszakszimbolika, őszi lombhullás – Babits: „Lombom, ami lehull, sohse hajt ki” – Arany: „Csak az ősz fordultán / Leveleid hulltán, / ne kívánj nyarat” (Mindvégig)
- befejezetlen életmű – Babits: „Mennyi munka maradt végezetlen! / S a gyönyörök fája megszedetlen…” – Arany is azt írta, félbe-szerbe hagyta munkáit: „Mily temérdek munka várt még!” (Epilógus)
Ez a szövegköztiség párbeszédet hoz létre a két költő és műveik között. A közös motívumok pedig arra mutatnak rá, hogy a mulandóság közös emberi sors, egyszer mindenki meghal, s ezzel a ténnyel mindenkinek szembe kell néznie. Ugyanakkor mindenki másképp néz szembe vele, a szembenézés módja nagyon is egyedi. Ezt a küzdelmet mindenki egyedül, saját maga vívja meg ott belül.
A lírai én az 1-6. versszakban T/1. személyben, a 7-10. versszakban E/1. személyben nyilatkozik meg. Tehát először személytelen, általánosító a beszédmódja, ami a 6. versszakban kezd változni (ahol bizonytalan személyességű szerkezeteket használ, pl. „Bucsuizzel izgatnak a csókok. / Öreg öröm, nem tud vigasztalni”, nem derül ki, hogy bennünket vagy engem).
A 7. versszaktól van nyelvileg jelölve az E/1. személy („Mit tudom én”). És sok az önreflexív alakzat is („én telem”, „én halálom”, „lombom”, „ágam”).
Kifejezőeszközök: metafora, megszemélyesítés, hasonlat, ismétlés, párhuzam, különleges költői jelzők, költői felkiáltás, alliteráció.
Babits refrént is alkalmaz, amely egy hagyományos költői eszköz, de a költő új, szokatlan módon használja: nem minden strófa végén csendül fel a refrén, hanem csak a páros strófák végén. A refrén jajongása („Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”) a középkori haláltánc-énekekre emlékeztet. Lejtése trochaikus.
Megfigyelhető, hogy alig van a versben áthajlás (enjambement), csak kettőt találunk, pedig más verseiben Babits gyakran él ezzel az eszközzel. Az áthajlás hiánya, a verssorok és a mondatok határainak pontos egybeesése önfegyelmet sugall: a halálra készülő ember belenyugodott a megváltoztathatatlanba, megadta magát a sorsnak.
Babits olyan képek és motívumok segítségével fejezi ki az elmúlást, amelyek a népköltészetben már ősidők óta megtalálhatók (pl. 3 évszaktoposz).
A versben található szimbólumok:
- évszakok (ősz, tél, tavasz): az emberi élet mulandósága, szakaszai
- este (éjszaka, sötétség) – a halál jelképe
- az év fordulója, szilveszter (újév) – számvetésszimbólum, létösszegzés (Petőfi is mindig szilveszterkor írt számvetésverseket, de gondolhatunk Arany János számvetésverseire is)
A természeti ciklus és az emberi élet párhuzamai és ellentétei:
- „hűse a pincének” (elsődleges jelentés) – sír, sírkamra (másodlagos, metaforikus jelentés)
- „víz csap a csupasz szőllőtőre” (elsődleges jelentés) – halott-mosdatás, meztelen, kiszolgáltatott holttest (metaforikus jelentés)
- „puha sárrá rothad” (elsődleges jelentés) – a holttest felbomlása („mint mezítlen teste egy halottnak”)
- „Leesett a hó a silány földre” (elsődleges jelentés) – sírhant, sírhalom (metaforikus jelentés)
- „fekhelyünk, ha készen vár megvetve” (elsődleges jelentés) – sírhely, végső nyughely (metaforikus jelentés)
- „Paplan alá! Hajjcsi!” (elsődleges jelentés) – szemfedél, örök álom (metaforikus jelentés)
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
