A 2. egység (2-4. versszak, 1. pillérköz) az állítás bizonyítása. A költő részletezi és igazolja kijelentését, mozgalmas képek peregnek, melyek a vitézek mindennapjait, viseletét, felszerelését stb. mutatják be, a harcok és párviadalok szépségéről szólnak. Sok az ige.
A megszólítás ellenére itt már nem a vitézekhez beszél a lírai én, hanem a vitézi életet mutatja be. A végvári élet mozzanatos képei azt sugallják, hogy ez egy vidám, szabad, de egyszersmind kemény és férfias élet. A beszélő nem titkolja, hogy veszélyes élet is, de éppen ettől szép: a katonák szeretik a kockázatot, az életveszélyt, szeretik a nehéz, próbára tevő mindennapokat. Érzelmekre ható érvelés ez.
Megfigyelhető egy időbeli folyamat is: készülődés a harcra – a szívek felbuzdulnak, harc – „öl, fog vitézkedik”, éjszakai harc – „éjten-éjjel csataviseléssel” és pihenés – „mindenik lankadt s fáradt”.
A 3. egység (5. versszak, 2. pillér) a vitézi értékrend és erkölcs összefoglalását fogalmazza meg. Ez a rész áll a vers tengelyében, középpontjában, ami jelzi fontosságát. Vitézi értékek: hír, név, tisztesség, emberség (férfiasság). A legnagyobb érték az emberség és a vitézség (humanista világnézet): „Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak”.
Eszmény: ők védik a kereszténységet és a hazát. Balassi fedezte fel irodalmunkban a hazáért vívott önfeláldozó harc erkölcsi szépségét. Egy embereszmény mellett érvel: a vitézek szerinte a legmagasabb erkölcsiségű eszmények megtestesítői. „Szép tisztesség” és „hírnév” övezi őket, életmódjuk nyalka, hetyke, férfiasan kemény és bátor, tevékeny, csillogó (mert pompás külsőségei vannak), és dicsőséges.
A végvári vitézek a reneszánsz kor legigazabb képviselői: életmódjuk, harcuk ebben az országban és ebben a korszakban része volt a reneszánsz emberi teljességnek. Egészséges életöröm jellemzi őket, amely azonban nem hedonista tespedésből áll, hanem harcos életöröm.
Itt a képek eltűnnek, a szöveg retorikussá válik. Nyelvezete a meggyőző szándékú értekezések nyelvéhez közelít.
A 4. egység (6-8. versszak, 2. pillérköz) a végvári élet sötétebb tónusú, komorabb képeit tartalmazza (nélkülözés, veszélyeztetés, hősi halál). A harc embert próbáló keménységét, a végvári életforma nehézségeit, viszontagságait mutatja be: éhség, szomjúság, izzadtság, vér, csatában szerzett sebesülések, fizikai fáradtság teszik ki a mindennapokat. Éjjel a szabadban, a földön alszanak.
A halál árnyéka vetül minden mozzanatra, a sebesülés, ölés, megöletés mozzanatai sorjáznak. Vannak, akik holtan maradnak ott a csata után. Nekik a hősi halál, az örök pihenés jut osztályrészül, életüknek ez a természetes befejezése, végállomása, ez a sors előbb-utóbb szükségszerűen utoléri őket.
A 7. versszakban eufemisztikusan sejteti az élet körforgását is: „Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek” (szinekdoché). Merész realizmus jelenik meg abban, hogy utal a dögevő madarakra és vadállatokra (keselyű, sakál).
A magasztos célért mindenről lemondanak, mindent hátrahagynak: otthont, vigadozást, iskolát, kényelmes életet. Lemondanak az élet egyéb szépségeiről a katonaéletért és akár az életüket is feláldozzák. Ez a rész gyászosabb hangulatot áraszt.
Az 5. egység (9. versszak, 3. pillér) a vers zárlata, melyet ódai emelkedettségű vallomássá tesz a patetikus felkiáltás („Ó végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege!”) és az érzelmi azonosulás a végvári katonákkal.
A beszélő a vitézekhez fordul, elragadtatottan dicséri őket, áldást kér rájuk. Erős érzelmi töltése van ennek a strófának. A lírai én nagy erejű érzelmi kitörése választ is ad a két hangulatilag eltérő képsorra.
Végül elbúcsúzik a vitézektől: szerencsét, dicsőséget kíván nekik. Ezek a szerencsekívánatok, a magasztalás oldja a feszültséget. Ugyanakkor fájdalmas rezignáció érezhető ebben az őszi hasonlatban („Mint sok fát gyümölccsel”).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
