A vers – miként a cím is sugallja – valóban egy nagyívű hasonlat: a költő úgy érzi, a szeretett nőnek minden megnyilvánulásában maga a szerelem jelenik meg: „Julia az lelkem, mikoron szól nékem, / Szerelem beszél vélem, / Julia ha rám néz, azonnal eszem vész, / mert Szerelem néz éngem, / Julia hol alszik, még az is úgy tetszik, / hogy ott nyugszik Szerelem.”
Az első 4 versszakban Balassi eszményíti, idealizálja Júliát: ennek eszköze a Szerelemmel és Vénusszal való azonosítás. Ezt az azonosságot fokozatosan bontja ki a vers.
A páratlan versszakok sok-sok metaforája a szeretett nő felülmúlhatatlan értékeit dicsérik, a páros versszakok pedig az istennők közé emelt Júlia tökéletességét bizonyítják.
Júlia is istennő: isteni lényegét az mutatja, hogy ugyanúgy viselkedik, ahogy Vénusz, ugyanazt „míveli” a költővel.
Feltűnő poétikai jellegzetesség az első 4 strófában a gondolatritmus alkalmazása: mondatpárhuzamok, azonos felépítésű mondatok követik egymást sorozatosan. Ezt abból is láthatjuk, hogy a versszakok egyes sorai ugyanazzal a szóval kezdődnek, pl.:
Julia két szemem, olthatatlan szenem,
véghetetlen szerelmem,
Julia víg kedvem s néha nagy keservem,
örömem és gyötrelmem,
Julia életem, egyetlenegy lelkem,
ki egyedül bír vélem.
Figyeljük meg, ahogy egy elvont fogalmat – a szerelmet – apró konkrét mozzanatokban megsokszoroz, és klipszerűen felvillantja a képeket, amelyekben Júliát láthatjuk!
Ezeknek a halmozásoknak az a szerepük, hogy erősítsék az érzelmi hatást. Gyakorlatilag azt az állapotot írja meg Balassi, hogy milyen szerelmesnek lenni – persze rengeteg túlzással (hiperbola). Amit itt elmond, az időtlen, általánosító jellegű (ilyen a szerelem), még akkor is, ha konkrét képek, hasonlatok jelennek meg benne.
A költő példákkal bizonyítja be, hogy az ő számára Júlia maga a szerelem, és ezzel azt a kizárólagosságot akarja kifejezni, hogy számára nincs más, csak ő. A lendületesség érzelmei elementaritását érzékelteti.
A következő 3 strófa (5-7. versszak) az eszményi Júlia dicséretéből fokozatosan átvált a valódi földi asszony szépségének csodálatába.
Az 5. strófa már Júlia leírása, szépségének dicsérete konvencionális módon. Aki meglátja Júliát testszín ruhájában, Vénusznak gondolja, mert olyan szép, mint a szerelem istennője, és úgy tündöklik fényes haja, mint a nap: „Testszín ruhájába aki őtet látja, / szép Venusnak alítja („alítja” = gondolja, véli), / Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik / gyöngy között fényes haja.”
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
