A 6. strófában egy konkrét helyzet (báli szituáció) epizódszerű leírását kapjuk. Főúri környezetben, mulatságban, kecses tánca közben látjuk Júliát: „Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka, / mintha csúszna sík jégen, / Valahová lépik, sok szemek kísérik / csudálván, jár mely szépen.” Azonban nemcsak a hölgyet, hanem az őt figyelő lírai ént is látjuk.
Júlia a költő közelében táncol, mégis elérhetetlen távolságban van tőle. Könnyed, sebes, egyre gyorsuló mozgását ámuló szemek kísérik, tánca mindenkiben csodálatot ébreszt, aki látja. Ez a tánc sok indulatot, gyötrő szenvedélyt, lelki háborgást vált ki a szerelmes férfiból.
Júlia táncával együtt tehát a saját érzéseit is leírja Balassi: megtudjuk, milyen érzelmek ébredtek benne, miközben szíve hölgyét nézte.
Ahogy tánca közben Júlia a költő közelébe sodródik, ahogy szoknyája szétterül, vonzereje foglyul ejti és felizgatja a költőt: s ahogy Balassi nézi Júliát, egyre keservesebben kínozza az iránta való reménytelen szerelem. „Udvari jó módját látván, érzem kínját, / keservesen ránézvén.”
A szerelem tehát nemcsak örömet, hanem kínokat is okoz – ezeket részletezi is a költő a továbbiakban. A kínok abból a feszültségből fakadnak, amely a tánc közben váltott pillantásaikból ered.
Ezt a 7. versszak végén megjelenő motívumot – a szerelmi kínokat – bontja ki az utolsó 3 strófa (8-10. versszak), amely a költő elkárhozott állapotáról szól: szinte alvilági iszonyatokat és szenvedéseket él át a szerelem miatt.
A 8. strófa nem más, mint egy reneszánsz hasonlat, melyben a költő saját kínjait egy mitológiai alaknak, az Alvilágban gyötrődő Titüosznak kínjaihoz hasonlítja.
Balassi is úgy szenved a viszonzatlan szerelemtől, mintha kányák rágnák és szaggatnák a szívét, melyet soha nem tudnak teljesen elfogyasztani, mert újra és újra kinő. „Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák / szívét rágják, szaggatják, / De nem fogyaszthatják, noha rágton-rágják, / mert nőttön-nőni látják.”
Az utolsó versszak az epigrammákra jellemző módon, csattanóval zárja le a költeményt. A költő ellentétbe állítja a Júlia és Vénusz közti azonosságokat és különbségeket. Júlia azonos a Szerelemmel, azonos Vénusszal, és mégsem teljesen olyan, mert „erkölcse különböz”.
Itt tehát Balassi korrigálja a címbeli hasonlítást, méghozzá úgy, hogy visszafordítja az értékhangsúlyokat. A szerelem pozitív érték, és Júlia lényének minden megnyilvánulása szerethető, egész lénye olyan, hogy könnyen szerelmet ébreszt maga iránt. Csak éppen ez a szerelem „halálra üldözi” a költőt, aki viszonzást szeretne, de hiába.
A szerelem tehát önmagában pozitív dolog, a viszonzatlan szerelem azonban negatív, márpedig Júlia „kegyetlen”, nem viszonozza a költő szerelmét. „Kegyes a Szerelem, s Julia kegyetlen, / éngem halálra üldöz, / Szerelem mely édes, Julia oly mérges, / mert éngem csak ver földhöz.”
A csattanó tehát az, hogy mégsem mindenben egyezik meg Júlia és a Szerelem, hiszen a szerelem édes, Júlia azonban kegyetlen, mert nem viszonozza a költő érzelmeit. Persze, az itt megjelenő szituációban nem egyszerű visszautasítás, hanem feltehetőleg szerelmi játszma, kacérság, kínzás és kínzatás is rejlik.
A kegyetlen, „mérges” Júlia képe, aki csak üldözi szépségével és földhöz veri kegyetlenségével a költőt ahelyett, hogy a szívébe fogadná, nem csupán humanista divatszólam, hanem Balassi valós élménye, élete egyik tragédiájának forrása is, hiszen Losonczy Anna kezét soha nem nyerhette el.
