A képeknek ez a szövevényes rendszere arra is szolgál, hogy segítségével a költő önelemzést végezzen, összetett lelki folyamatokat ábrázoljon. A reneszánsz lírai személyiségre jellemző ez az önelemző, önmegfigyelő magatartás.
A vers középpontjában nem a szeretett nő, hanem a szerelmes férfi áll. Célia alig kap szerepet, egészen testetlen, alakja elhalványul, csak annyit tudunk meg róla, hogy szép, semmi mást.
A költemény valójában a szerelemi szenvedélyről, illetve a szerelem ellentmondásosságáról szól. A szerelem ugyanis kétélű, összetett érzelem, amelynek ellentmondásosságát Balassi egy oximoronnal (a jelző és a jelzett szó jelentésbeli ellentétével) érzékelteti a vers felütésében („csuda gyötrelem”).
A színtér mindvégig az emberi lélek, azaz a beszélő, a szerelmes férfi lelke. Érdekes módon a lírai én kívülről szemléli a saját szerelmi szenvedélyét: ezt abból láthatjuk, hogy végig harmadik személyű igéket használ.
Ez a szerelmes férfi tőle független, nála hatalmasabb erők játékszereként jelenik meg. Érdemes megfigyelni, hogy egyetlen egyszer sem lép fel cselekvőként: tehetetlenségét olyan nyelvi megoldások érzékeltetik, mint pl. az első versszak műveltető szerkezetei (Céliával őrlet – lisztté létig töret). De a 2. strófa történést kifejező, hangutánzó igéi („zúg”, „kong”) is az élmény állapotszerűségét nyomatékosítják.
Tehát a harang is és a malom is olyan toposzok, amelyekkel Balassi a szerelmes férfi lelki szenvedését fejezi ki, aki képtelen uralni a saját érzéseit. Passzív elszenvedője a szerelem által okozott gyötrelmeknek, és ki van szolgáltatva a szeretett nőnek, Céliának, az egyetlen embernek, aki ezeket a gyötrelmeket enyhíteni tudná.
Azonban a lírai én és szerelmének tárgya között nagy a távolság, amit a versbe beleszűrődő vallásos felhangok jeleznek (pl. ilyen vallásos tartalmú kifejezés a „fohászkodással”).
A 3. strófában egy láncszerűen végigvitt, összetett hasonlat van. A strófa belsejében levő főmondati rész tartalmazza a hasonlítottat (szív – tüzes kín), a hasonlítót pedig az előtte és az utána álló egy-egy mellékmondat (kristálykő – verőfény és kristálykő – hevülő szén) fejti ki.
A 3. strófa más megvilágításba helyezi, átértelmezi a szenvedést, amit korábban kilátástalannak, leküzdhetetlennek láttatott a költő.
A kristálykő a rendíthetetlen kitartás képzetét hordozza, ezáltal értéket képvisel, s ezzel az értékkel gazdagítja a szerelmes férfit, akinek a szívét nem törheti össze a tüzes kén, akárhogy is gyötri. Csak gyúl és hevül, de soha nem pusztul el.
Igei és melléknévi metaforák (éget, tüzes, gyúl, hevül, fűl, süt, hév) érzékeltetik, milyen pokoli szenvedést okoz a szerelem. A szenvedés mellett ugyanakkor a szerelem tisztasága is hangsúlyos, hiszen a kristálykő-metaforában a hasonlító (a kristálykő) a kitartással mint értékkel ruházza fel a hasonlítottat (a szívet).
Így aztán a szerelmes férfi passzivitása végső soron értéktelített, már-már hősies dolognak tűnik a vers hátterében felsejlő hölgy kegyetlenségével szemben.
Míg az 1. strófában a szerelem okozta szenvedések általános vonatkozásairól írt a költő, a 2. strófában a lélek, a 3. strófában pedig a szív toposza a meghatározó (mindkettő az emberi érzelmek lakhelye).
A „félen vér ellenem” sor érzékelteti a lélek zaklatottságát, ezután pedig a záró motívumok, az utolsó versszak halmozott igéi (gyúl, hevül, fúl) a végsőkig fokozzák és az örök jelen állapotában rögzítik a szerelmi gyötrelem érzését.
