Balassi Bálint Kiben az kesergő Celiárul ír… kezdetű verse 1590-91-ben keletkezett Dembno várában. Ihletője Wesselényi Ferenc felesége, Szárkándy Anna volt, akit verseiben Balassi Celiának (Célia) nevezett.
Ezt a múzsanevet költői példaképétől, Hieronymus Angerianus nápolyi költőtől kölcsönözte, aki Caelia formában használta, a Balassa-kódexben pedig Coelia alakban szerepel. Maga Balassi Celiának vagy Celijának írta, és valószínűleg kiejteni is így kellett (Célia, esetleg Csélia). Amúgy a Celia névből ered Csilla és Cecília nevünk.
Miután a Júlia-versek ihletője, Losonczy Anna máshoz ment feleségül, a csalódott Balassi bujdosásra adta a fejét. 1589-ben a tatárok elleni hadjárat hírére Lengyelországba ment, a tervezett hadjárat azonban elmaradt.
1590-ben a költő Dembnóban vendégeskedett Wesselényi Ferencnél, aki a néhai lengyel király, Báthori István kamarása volt, s így birtokot kapott Lengyelországban.
Balassi a dembnói várkastélyban újabb szeretőre talált, méghozzá házigazdája feleségének személyében. Legalábbis a szakirodalom úgy tartja, hogy Szárkándy Anna lehetett a Célia-versek ihletője, de ez nem teljesen biztos. Bárkit is rejtsen azonban a Célia név, az egészen biztos, hogy valós élmény áll a versek hátterében.
A Célia-verseket Balassi 1590 és 1591 között írta, majd önálló ciklusba rendezte őket. A Balassa-kódex szerves részét képezik.
A Kiben az kesergő Celiárul ír… a ciklus 9. költeménye. Újdonság a Júlia-versekhez képest, hogy csökken a vers terjedelme és hiányzik a szenvedély. A Célia-versekben sokkal nagyobb hangsúlyt kap a virtuóz rímalkotás (kevesebb a ragrím) és a nagy műgond, mint az érzelmek.
A Júlia-versek formailag, rímtechnikailag kezdetlegesebbek voltak, a Célia-versek sokkal kimunkáltabbak, művészibbek, stílusuk szemléletesebb, elevenebb. A képek is bonyolultabbak, de az érzelmek már csak csordogálnak.
Úgy tűnik, Céliáért nem lángolt annyira a költő, mint Júliáért. Legalábbis a versekben nincsenek nagy indulatok, nagy érzelmi háborgások, ami arra utal, hogy a Célia-szerelem nem volt olyan gyötrelmes, nem járt annyi küzdelemmel, vágyakozással és reménykedéssel, mint a Júlia-szerelem, amely viszonzatlan és keserédes volt.
A versciklus tanúsága szerint Céliát hamar megkapta a költő: csak egy olyan vers van a ciklusban, amely Célia szerelméért eseng (a harmadik: Két szemem világa…), utána máris egy olyan vers jön (Kegyelmes szerelem…), amelyben Balassi megköszöni Cupidónak, hogy Céliát szerelemre lobbantotta iránta.
A gyors beteljesülésnek köszönhető az is, hogy a Célia-versek rövidebbek: a ciklus legtöbb darabja csak 3 versszakos. Mivel a Júlia-versek udvarlóversek voltak, érthető módon nagyobb terjedelműek, hiszen meg kellett győznie Júliát, hogy legyen az övé. Céliát nem volt miről győzködni, mert hamar az övé lett.
A Célia-kapcsolat mély érzelmeken alapuló, meghitt, bensőséges viszony lehetett, erre utal az, hogy a Célia-versek jóval nyugodtabbak a Júlia-verseknél: csupán Célia szépségéről és a viszonzott szerelem csendes boldogságáról szólnak, vagy olyan átmeneti hangulatváltozásokról, amelyek a harmonikus szerelemben is meg-megjelennek (Kiben az Célia feredésének módját írja meg, Kiben az Célia szerelméért való gyötrelméről szól stb.)
A Célia-szerelemben megélt csendes boldogság azonban nem az volt, amit Balassi korábban keresett, így az elementáris, sodró erejű szerelmi líra helyett egyik Célia-versében azt a rezignált horatiusi életfilozófiát fogalmazta meg, miszerint a világ, amiben élünk, csak vendégfogadó ház, ahol rövid időt töltünk, maholnap meghalunk, ezért igyekezzünk jól érezni magunkat, amíg lehet:
Ez világ minékünk, kiben mi most élünk, vendégfogadó házunk,
Kiben ha mi lakunk, vagy jót vagy bút látunk, de holnap meg kimúlunk,
Azért azon legyünk, az míg tart életünk, legyen víg telünk, nyarunk.
A Célia-versek egész érzelemvilága megállapodott, egyrétű, s talán épp a szenvedély hiánya miatt tudott Balassi több gondot fordítani a formai kimunkálásra. Ezért aztán ezek a kései versek amolyan költői „ötvösmunkák”: inkább a mesterember keze nyomát viselik magukon, mint a művészét. Ezt abból lehet érezni, hogy már-már a mesterkéltség határát súrolja a formai tökély.
Balassi épp ellenkező irányban fejlődött tehát, mint Janus Pannonius, aki a személytelenebb lírától jutott el a személyesig. Balassinál a szubjektív líra fokozatosan megy át objektívebb, személytelenebb, epigrammaszerűbb műfajba.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
