A záró strófa szerkezete más, mint az első két strófáé. Itt több (három) hasonlat fejezi ki Célia megrendültségét, bánatában is megmutatkozó szépségét, így a hasonlatok valósággal körbeölelik a hasonlítottat. Célia ugyanis a középső sorban van, előtte áll a liliomszál-hasonlat, utána pedig a gyöngy és a tavaszi harmat képe következik, Célia könnyét ezekhez hasonlítja a költő.
A záró kép (tavasz harmatja) visszautal a 2. versszakra, ahol szintén a tavaszi harmathoz hasonlóan mossa Célia arcát a könny, így a költemény végkicsengése az, hogy a szeretett nő szépsége megújul, felfrissül a sírásban. Tehát nem annyira a kétségbeesésen, a bánaton és gyászon van a hangsúly, hanem a sírásban felfrissülő szépségen..
Balassi ebben a versében már a hangok festői erejét is kihasználja: a „Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve” hasonlatban az „ö” hangoknak hangulatteremtő funkciójuk van. (A „drágalátos” szó ma pejoratív értelmű, de régen pozitív jelentésű volt: „drágalátos könyve”=„drága könnye”).
Balassit a szerelmi téma megverselése tette nagy költővé, hiszen a szerelem ürügyén tudta a legtöbbet kifejezni kora és a reneszánsz lényegéből. Három nagy szerelme volt: Júlia, Célia és egy Fulvia nevű asszony, akinek a kilétét egyáltalán nem ismerjük.
Hármójuk nevét egy epigramma őrizte meg, amely mindössze 3 sorból (egy Balassi-strófából) áll:
„Lettovább Júliát, s leginkább Celiát ez ideig szerettem,
Attól keservessen, s ettől szerelmessen vígan már búcsút vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.”
