Szophoklész Antigoné című műve a Kr. e. 5. században keletkezett (feltehetőleg Kr. e. 441-ben mutatták be drámai versenyen). Egyike annak a 7 drámának, amely teljes terjedelmében ránk maradt a szerző életművéből (mintegy 120 alkotásból).
Szophoklész (i.e. 496-406) nemcsak a görög tragédiaköltészet csúcsteljesítményét nyújtotta, de rendkívül sikeres szerző is volt.
Egy Kolónosz nevű attikai községben született (mely Athéntól északra található), de élete nagyrészt Athénhoz kötődik. Az athéni közönség ünnepelt kedvence volt. 24-szer győzött az évente megrendezett tragédiaversenyen, amit nagy dicsőség volt megnyerni. Első győzelmét ráadásul a híres Aiszkhülosz felett aratta 468-ban.
A drámaelőadás terén fontos újításokat vezetett be:
- volt az első, aki három színészt szerepeltetett
- ő vezette be a díszletezést
- megemelte a kórus taglétszámát 12-ről 15-re
Műveivel annyira népszerű lett, hogy politikai tisztségeket is kapott jutalmul (pl. kétszer megválasztották sztratégosznak, a 10 katonai parancsnok egyikének). Az Antigoné annyira tetszett a közönségnek, hogy megválasztották Szophoklészt a Szamosz városa ellen induló hajóhad egyik vezérének (Szamosz ellen azért küldtek hajóhadat, mert el akart szakadni Athéntól).
Művei Arisztotelész (ókori görög bölcselő) szerint a dráma műfaján belül példaképül szolgálhatnak más szerzőknek. Plutarkhosztól pedig úgy tudjuk, hogy maga Szophoklész 3 korszakba sorolta műveit:
- korszakában Aiszkhülosz emelkedettségét akarta túlszárnyalni.
- korszakában új, saját alkotói módszert alakított ki.
- korszakában a beszédstílust alakította át drámáiban, mert olyan párbeszédeket akart írni, amelyekkel jobban lehet ábrázolni a jellemeket. Ebben az utolsó, érett korszakában született három legfontosabb műve: az Oidipusz király, az Antigoné és az Elektra.
Ránk maradt 7 tragédiája közül három a trójai, három a thébai mondakörből való, egy Héraklészről szól.
Tagja az ún. „tragikus triásznak”, azaz a világirodalom által klasszikusnak tartott 3 nagy tragédiaköltő közül az egyik. Mindhárom szerző az i.e. 5. századi Athénben élt, és három egymást követő nemzedékhez tartoztak.
- a legidősebb Aiszkhülosz (i.e. 525-456)
- Szophoklész (i.e. 496-406)
- a legfiatalabb Euripidész (i.e. 480-406).
Legfontosabb műveik: Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, Szophoklész: Antigoné, Euripidész: Medeia.
Szophoklész műveiről általánosságban
Valamilyen irracionális szenvedélyt ábrázolnak, mely arra motiválja a főhőst, hogy emberfeletti tettet hajtson végre. Főszereplői egyrészt erkölcsileg feddhetetlenek, másrészt erős jellemek (nem engedik, hogy szándékukban megingassák őket). Úgy viselkednek, ahogy senki más nem, amihez megvan a bátorságuk, és még a haláltól sem félnek.
Antigoné
Az Antigoné a thébai mondakörbe tartozik, akárcsak az előzményeket elmesélő két dráma: az Oidipusz király és az Oidipusz Kolónoszban. Ezek, bár korábban játszódnak, időben később keletkeztek (utóbbit a szerző halála után mutatták be).
A közös téma ellenére azonban nem tekinthető trilógiának a három darab. Ennek oka, hogy eltérő problémakörrel foglalkoznak, mindnek külön önálló konfliktusrendszere van.
Műfaj: tragédia.
Típus: konfliktusos tragédia (a konfliktusos dráma egyik válfaja).
A konfliktusos dráma olyan dráma, melyben a viszonyváltás egy meghatározó összecsapással megy végbe.
A dráma hagyományosan olyan viszonyváltás, amely jelen idejű és a szereplők tetteiben és beszédében nyilvánul meg. Az Antigoné viszonyváltása az alapszituációban benne rejlő ellentét kifejlődésére és lefutására épül. A konfliktusban az egyik oldalon a főszereplő (és köre) áll, a másikon a főhős ellenfele (és annak köre).
A konfliktus azért jön létre, mert az ellenfél valamilyen tette kibillenti a drámavilágon belüli egyensúlyi helyzetet. A felborult harmóniájú helyzetben a főszereplő nem tud élni, ezért arra törekszik, hogy a létrejött helyzetet megszűntesse és új egyensúlyi állapotot hozzon létre. Ezáltal próbálja helyreállítani a világrendet.
A főszereplő és ellenfele is rendelkezik eszközökkel célja eléréséhez. Küzdelmük klasszikusan tettváltás-sorozatban zajlik le, harcuk mozdítja előre a dráma cselekményét.
A két jellem közti konfliktus akkor hiteles, ha összefügg az adott kor központi kérdésével.
A görög drámákban a főhős általában eléri, amit akar (függetlenül attól, hogy egyéni sorsa mi lesz), így a végén helyreáll az erkölcsi világrend. A konfliktusos tragédiában a főhős élete vagy személyisége összeomlása árán éri el a célját, így az új harmónia csak értékpusztulás árán jöhet létre.
Ezért a tragédia uralkodó esztétikai minősége a tragikum (olyan értékszerkezet, amely jelentős értékpusztulásra épül, és az olvasóban vagy nézőben azt az érzetet kelti, hogy rendkívül nagy veszteség történt).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
