2. epeiszodion: 376-581. sor. Kreón, az őr, Antigoné és Iszméné szerepel. Éleződik a drámai harc: most robban ki az ellentét Antigoné és Kreón között. Most kerülnek nyíltan szeme egymással.
Erre úgy kerül sor, hogy Antigonét elfogják. Polüneikész holttestéről ugyanis leszórták a port az őrök, így újra meztelenül hever. Antigoné visszatér, hogy újabb port szórjon rá. Az őr rajtakapja, amint végzi e szertartást, elfogja és a király elé viszi.
Kreón eleinte abban reménykedik, a lány tagadni fogja a tettet, vagy azt mondja, nem tudott a tilalomról. Ez megmentené Kreón tekintélyét. Antigoné azonban beismeri, amit tett: „Elismerem, sosem fogom tagadni azt.”
Azt is bevallja, hogy tudott a parancsról, hiszen nyilvánosan kihirdették, csak ő nem a király, hanem az istenek törvényeit tartja feljebbvalónak. Kezdettől az isteni törvényre hivatkozik. Szerinte a Kreón által hozott törvény jogtalan, mert szemben áll az isteni törvénnyel, ezért nem betartható, nem kell betartani: „A rendeletet nem Zeusz hirdette meg; / s az alvilágiak közt trónoló Diké / ilyen törvényt az emberekre nem szabott. / Olyan hatalmas soha nem lehet szavad, / hogy bármi földi rendelettel elsöpörd / az istenek íratlan, szent törvényeit.”
Csendes, nyugodt hangjából érzékelhető, milyen erős, megingathatatlan jelleme van. Már-már férfiasan kemény: nem fél ellenszegülni, nem alázkodik meg. Nemhogy szégyellné, de még büszkén vállalja is tettét.
Ez tovább növeli Kreón haragját, aki minimum megbánást várna tőle. Szidja vakmerőségét, ahogy „tettével mosolyogva kérkedik”, vagyis úgy viselkedik, mint aki elismerést érdemel. A kar egyetért: „Konok leány: konok szivű atyjára üt. / Balsors alatt se hajtja meg kemény nyakát.”
Kreón a hatalomtól megrészegülve, gőgösen beszél, bizonyítani akarja, hogy amit kimond, megkérdőjelezhetetlen.
Honnan meríti az erejét Antigoné? Mi ad neki nyugalmat? Az a tudat, hogy helyesen cselekszik. Úgy érzi, a nép becsüli azért, hogy tisztesen eltemette testvérbátyját. Tudja, hogy az emberek csak azért nem állnak ki mellette, mert félnek Kreóntól („miért érdemlenék dicséretet, / ha nem azért, mert eltemettem tisztesen / tulajdon bátyám. Ők is mind ezt mondanák, de megbénítja nyelvüket a félelem.”)
Antigoné megingathatatlan, vállalja tettét és igazát. Mikor a király felelősségre vonja, többek között a testvéri szeretetre hivatkozik („Az én vezérem szeretet, nem gyűlölet”). Nem hajlandó szégyenkezni, amiért szereti halott testvérét, akkor se, ha az a testvér Théba ellen harcolt („Testvért szeretni nem lehet szégyen soha”).
Vitájuk abban gyökerezik, hogy Kreón nem akar egyformán bánni a két fivérrel („A jónak, rossznak egy a jussa nem lehet”). Egyik testvér a haza védelmében esett el, másik a haza elleni harc közben.
Mivel Polüneikészt árulónak tekinti, Kreón különbséget akar tenni a két halott között. Nem érti meg, hogy Antigoné mindkét testvérét egyformán szereti. Hibájául rója fel a lánynak, hogy mindkettőt egyformán gyászolja. Antigoné azzal érvel, az alvilágban is egyforma elbánásban lesz részük („Az Alvilágban mind a kettő egyjogú”).
Kreón láthatólag nincs azzal tisztában, hogy egy halottat nem lehet olyan mércével mérni, mint egy élőt. Nem ismeri fel azt, hogy a temetés megtiltásával nemcsak Polüneikészt bünteti, hanem azokat is, akik szeretik, és nem tudják elviselni a gondolatot, hogy temetetlen maradjon.
Ezután Kreón maga elé kéreti Iszménét, akit bűnrészességgel vádol. A nézők persze tudják, hogy Iszméné ártatlan. Ezért is váratlan fordulat, hogy Iszméné csatlakozni akar nővéréhez a büntetésben, holott a bűnt nem követte el.
Vajon mi állhat Iszméné pálfordulása mögött? Ő sokkal gyarlóbb, esendőbb jellem, mint Antigoné. Nem mindig azt teszi, amit jónak tart, nem szegül szembe Kreónnal. Mégis, mikor arra kerül a sor, hogy menthetné magát, Antigoné mellé áll. Pont azt a büntetést vállalja fel, amelytől annyira félt, hogy nem akarta elkövetni a bűnt!
Ez Iszméné jellemével magyarázható. Mivel ő nem olyan bátor, mint Antigoné, több időre volt szüksége, hogy döntését meghozza. De az is lehet, hogy Iszméné ebben a jelenetben nem a karakterének megfelelően viselkedik, nem önmaga. Az ő karaktere ugyanis nem hősies, nem illik hozzá ez a heroikus fordulat.
Iszméné kezdettől fogva kompromisszumot keresett, nem akart választani égi és földi törvény között. Nővére tette azonban választásra kényszerítette és kibillentette önmagából. Végül Antigoné mellé áll, de döntését nem a testvéri szeretet vagy az isteni törvényhez való ragaszkodás, hanem felkavart lelke és kétségbeesése szüli.
Iszméné azt kéri, hogy őt is büntessék meg Antigoné tettéért, mert lelkében egyetértett vele. Antigoné azonban nyersen, hidegen elutasítja ezt az áldozatot. „Ebből a tettből részesedni nincs jogod, / mert nem kívántad, s én sem osztoztam veled.”
Elég kemény hangon beszél a húgával, miért? Kétféle magyarázat is lehetséges. Az egyik, hogy megveti Iszménét, amiért az nem mert csatlakozni hozzá, amikor hívta. Talán gyávának tartja és haragszik rá, ezért nem akar semmilyen szinten közösséget vállalni vele. Másrészt nem akarja, hogy Iszménének is az a dicsőséges, szép halál jusson osztályrészül, amit nem érdemelt ki.
A másik magyarázat, hogy félti Iszménét. Szereti és sajnálja, meg akarja menteni, hiszen a testvéréről van szó. Nem akarja, hogy Kreón őt is halálra ítélje. Azért utasítja el olyan határozottan és ridegen a húga önfeláldozását, mert tudja, hogy Kreón gyanakszik, és csak így győzheti meg Iszméné ártatlanságáról: „Te nem halhatsz velem. Nem vállalhatsz olyat. / mit nem te végeztél. Elég, ha én veszek.”
A két magyarázat közül az első a valószínű, mivel később Antigoné úgy beszél önmagáról mint családja utolsó tagjáról – azaz megfeledkezik Iszménéről, nem vesz tudomást róla, mintha nem is létezne. Ez azt jelzi, hogy Antigoné teljes lényével meggyűlölte és megtagadta Iszménét, mert annyira megveti húgát a döntése miatt.
Ami Kreónt illeti, az ő szemében Iszméné pálfordulása őrültségnek tűnik: „Megháborodtál, mert gonosszal cimborálsz” – mondja neki.
A Kreón-Iszméné párbeszédből kiderül továbbá az, hogy Antigoné és Kreón fia, Haimón jegyben járnak. A király ennek ellenére halálra ítéli a lányt. Nem akarja őt többé a fiának társul.
2. sztaszimon: 582-625. sor. A kardal az emberi sors törékenységéről, bizonytalanságáról szól.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
