kommosz (panaszdal): 801-882. sor. A kar és Antigoné közös panaszdala.
Antigoné már tudja, hogy magányosan kell meghalnia, és őt sem fogják megsiratni, eltemetni, így se az élők, se a holtak közt nem lesz helye. (Kreón azt a sorsot szánja Antigonénak, amelytől Antigoné megmentette Polüneikészt!)
Most mutatkozik meg Antigoné gyöngéd, nőies oldala. Eddig nagyon keményen és magányosan haladt az útján, de most, hogy a halálba megy, zokogva búcsúzik Théba városától. Panaszdalából kiderül, mennyire súlyos számára az áldozat, amit halott testvére kedvéért meghozott, és az is érezhető belőle, hogy mennyi szeretet, emberség és tiszta érzés lakik a szívében.
Kétségbe ejti az is, hogy csak azért kell ilyen szörnyű halált halnia, mert testvérét eltemette. Már nem látja saját halálát szépnek, nemesnek vagy dicsőségesnek, hanem csak szörnyűnek. (Antigoné nem vágyott a halálba, a halált erkölcsi tisztasága miatt kell elszenvednie – sorsa ezért olyan megrendítő.)
A panaszdal egyébként nem jelenti azt, hogy a főhős megtörik. Antigoné a halál árnyékában sem törik meg, csak elszenvedi döntése következményeit.
4. epeiszodion: 883-943. sor. A drámai feszültség tovább fokozódik. Kreón tudja, hogy nem tanácsos kivégeztetnie egy vérrokont, ha nem akar vérbűnt elkövetni (amivel újabb isteni törvényt sértene meg). Ezért úgy akarja megöletni Antigonét, hogy ne közvetlenül ő legyen a lány halálának okozója.
Megparancsolja, hogy élve zárják be egy sziklasírba, s éppen csak annyi élelmet tegyenek mellé, hogy a dolgot ne lehessen gyilkosságnak nevezni. „E szűz vérétől érintetlen lesz kezünk: / a napvilágtól fosztottuk meg őt csupán.”
4. sztaszimon: 944-987. sor. A kart meghatja Antigoné sorsa, így hozzá hasonló hősök és hősnők szenvedéseiről énekel.
A thébai öregek (Kreón tanácsadói) megsiratják Antigonét. Eddig nem mertek nyíltan beszélni vagy ellentmondani, de most szembeszállnak a király parancsával (nem azért, mert lázadni akarnak, csak nem bírják visszatartani a könnyeiket). A megrendülés előhozza valódi érzéseiket.
Kreón számára ez a néma ellenállás is dühítő. Ezért zsarnok Kreón: nem elég neki az, hogy alattvalói engedelmeskednek, azt is elvárja, hogy egyetértsenek vele. A lelkükön is uralkodni akar, s ezzel megfosztja őket a döntési szabadságuktól, végső soron egyéniségüktől (mert nem lehet saját véleményük). Emiatt neheztelnek rá, és ezt ő is érzi, így folyton attól retteg, hogy fellázadnak.
Kreón tehát csak látszólag győz. Akarata teljesül, de ezzel még nincs vége. Sőt, ezen a ponton a legnagyobb a feszültség, mert a néző is érzi, hogy valami következni fog.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
