Itt már kifejezetten profán, evilági, perlekedő a vers hangvétele, ami egyáltalán nem illik az ájtatos-alázatos imaformába! A hívők már-már istenkáromlásnak érezhették ezt, ezért sem énekelhette volna Balassi versét a gyülekezet a liturgia részeként.
Vannak elemzők, akik a reneszánsz kalmárszellem tipikus megnyilvánulását látják az Istennel való alkudozásban – ami nem is olyan ördögtől való dolog, elvégre az Ószövetségben is alkudoznak Istennel (pl. Ábrahám Szodoma ügyében tízre alkudja le a város megmentéséhez szükséges igaz emberek minimális létszámát, még Mózes is kénytelen volt alkudozni Istennel, amikor az Úr már elunta az egyiptomi fogságból kihozott zsidók bűneit, sőt, még érvelése is hasonlít Balassiéhoz…).
Nyilvánvaló, hogy az Ószövetség megalkotói Istent úgy képzelték el, ahogy bármelyik embert is elképzelték volna. Például úgy gondolták, Istennek ugyanolyan fontos a látszat, mint az embereknek, így nyilván nem akarja, hogy olyan „presztízsveszteség” érje, amilyen akkor érné, ha kiderülne, hogy nem tudja megtartani a saját népét. Úgy vélték, bizonyára Istennek is fontos, hogy mit szól a világ egy-egy cselekedetéhez vagy mit gondol róla a világ úgy általában. Szóval emberléptékű volt az istenképük, és Balassi is valahogy így képelte el Istent, ez lehet a magyarázat a profán hangnemre.
A vers beszélője úgy kérleli Istent, hogy ne haragudjon rá, mintha egy barátját kérlelné, akit valamivel megbántott, és érvei közt van az is, hogy Isten nem haragtartó, hanem békeszerető:
No, nem tartod, tudom, tovább haragod rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak, mert vagy mindennek ura.
Azért tudott Balassi ilyen magabiztosan beszélni Istenhez, mert biztonságérzetet adott neki az a hit, hogy isten irgalmas – ebben ugyanis rendületlenül hitt.
Istenben megbízott, csak saját álhatatlan lelkében nem bízott meg, ezért a 13. versszakban a lelkéhez fordul, s nem győzi azt a jóra inteni:
Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad, igen irgalmas úr ez.
Miután a költő megnyugodott abban a gondolatban, hogy Isten irgalmas lesz, most saját lelkéhez beszél E/2. személyben (eddig Isten volt az E/2. személyű megszólított, innentől a lélek), s ezzel lezárja a vers fő gondolati ívét.
Biztatja önnön lelkét, hogy Isten irgalmas lesz, vissza fogja őt fogadni, és hogy csak hagyja magát Istenre, bízza a sorsát Istenre.
Az utolsó két strófa már csak amolyan függelékként kapcsolódik a vershez. Ismét változik a megszólított személye: a költő ezúttal a hívők közösségét szólítja meg, akik közé saját önmagát is sorolja, ezért itt T/1. személyre vált:
Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
Bűntül őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
Áldott az ő neve örökké mennyekbe, ki már megkegyelmeze.
Ennek a résznek legfeltűnőbb szava a „megkegyelmeze”, ez ugyanis múlt idejű ige (akkor még létező régies igeidőt használ a költő). Valahogy úgy hangzana ez ma, hogy „ki immár megkegyelmezett”, vagyis a költő lezárt dolognak, ténynek tekinti, hogy Isten megbocsát neki, sőt, szerinte már meg is bocsátott.
Ebben fejeződik ki leginkább Istenben való mérhetetlen bizalma: egy pillanatig se feltételezi, hogy az Úr nem hallgatja meg a könyörgését és nem bocsát meg neki.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!
