A vers második felében is ezt a gondolatmenetet folytatja, de itt már átmegy ügyvédbe és mintegy védőbeszédet mond a saját ügyében, érvelve a bűnbocsánat fontossága mellett. Az egész érvelés célja az, hogy meggyőzze Istent: mindenki jobban jár – maga Isten is – ha Isten megbocsát neki:
Bátorítsad, Uram, azért bíztató szóddal,
Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében szép magasztalásokkal.
Tehát azzal érvel, hogy Istennek semmi haszna nem lenne abból, ha ő elkárhozik, ellenben ha Isten megbocsát neki és megsegíti itt a földi életében, akkor mindketten jól járnak: a költő azért, mert bűnbocsánatot nyer és sorsa jobbra fordul, Isten pedig azért, mert a megtért bűnös szép magasztalásokkal fogja Őt dicsérni.
Figyeljük meg, hogy itt már közel sem olyan alázatos a hangvétel, mint a vers elején! A lírai én érvelni kezd, győzködi Istent, valósággal vitázik, perlekedik. Nagy merészen felteszi a kérdést Istennek: mit nyer Isten azzal, ha ő pokolra jut?
A 9. versszakban odáig megy, hogy elhúzza a mézesmadzagot Isten orra előtt: elmeséli neki, hogyan fog megtérni, hogyan fogja Isten nevét kiáltani és dicsőíteni, ha Isten bátorítja őt és megbocsát neki:
Az te szódat, tudom, mihelyen meghallhatja,
Ottan szent nevedet, mint atyját, úgy kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel magát reád bocsátja.
Tehát nagyvonalakban felvázolja Istennek, hogy milyen lesz az, ha bocsánatot nyer tőle: „kiterjesztett kézzel”, könnyes szemmel fogja kiáltani Isten szent nevét, stb. Ezt a képzeletbeli jelenetet azért ecseteli, hogy Isten kedvet kapjon tőle a megbocsátáshoz. (Nyilván azért ezeket ígéri, mert feltételezi, hogy Isten ezt várja el, ennek örülne, így ez lesz rá leginkább hatással.)
A következő versszakban is ezt a meggyőzési módot folytatja a költő: elmondja, hogyan fogja megkövetni Istent, milyen zokogás közepette és mennyi szép szóval fog kegyelmet kérni fejének:
Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
Magad is megszánnád, látván, mely keseredett,
Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal kér fejének kegyelmet.
Mindebből jól érzékelhető, hogy azért hatalmas nagy bizalom van a költőben Isten iránt: igaz, hogy fél a bűnei miatt, de ennek ellenére is reménykedik Isten kegyelmében, és ez bátorságot ad neki. Hiszi, hogy Isten van annyira jó és irgalmas, hogy még olyan nagy bűnösnek is megbocsát, mint ő, és van bátorsága kegyelmet kérni Istentől, ami azt jelzi, hogy hatalmas nagy a bizalma Istenben.
A megbocsátásban való bizakodása később bizonyossággá erősödik, így a költő túljut a lelki válságon, nyugtalanságon, háborgáson, és lecsillapodva érvel tovább.
A következő érve azon a feltétezésen alapul, hogy Isten meg akarja mutatni, hogy milyen irgalmas, és annál jobban örül, minél jobban sikerül ezt megmutatnia. Így aztán Balassi szerint nem is olyan nagy baj, hogy az emberek bűnöket követnek el, mert így legalább Istennek van mit megbocsátania:
Irgalmasságod is annál inkább kitetszik,
Az mennél több vétkem nekem megengedtetik,
Inkább kegyelmedben, mint büntetésedben te irgalmad tündöklik.
Azaz Isten minél több bűnt megbocsát neki, annál jobban megmutatja az irgalmasságát és a jóságát. Isten irgalma a megbocsátásban, a kegyelemben mutatkozik meg és nem a büntetésben. Ha mi emberek nem vétkeznénk, akkor Istennek nem lenne mit megbocsátania és nem tudná tanújelét adni irgalmasságának. Így aztán szükségszerű, hogy mi vétkezünk, Isten pedig megbocsát.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!
