A vers nem tragikus, hanem boldog, önfeledt szerelmet mutat be, ugyanakkor a végén ez az elutasító válasz az egész szenvedélyes szerelmi vallomást ironikussá teszi.
Az ironikus értelmezés létjogosultságát az is bizonyítja, hogy a spontán helyzetben történő, szenvedélyes vallomást a költő egy formailag tökéletesen fegyelmezett, feszes szerkezetbe helyezi bele, kötött ritmus-és rímszerkezettel, amelyet szinte szétfeszít az elragadtatott hangulat, a vallomás szenvedélyessége.
Tehát a vers kompozíciója a reneszánsz versekre jellemző harmóniát, finom szimmetriát mutatja, miközben az érzelmi intenzitása nagyon erőteljes, így a forma és a tartalom ellentétbe kerül egymással.
Mivel az imádott hölgy visszautasítja az epekedő lovagot, a vers mondanivalója lényegében az elérhetetlen boldogság utáni vágyakozás.
A vers legfőbb sajátossága, hogy a szerelmes férfi izzó vágyakozása beteljesületlen marad – ami jellegzetes vonása Balassi lírájának. Bizonyára maga Balassi is tudta, hogy hiába a szép versek és a szép szavak, Losonczy Anna szívét már nem hódíthatja vissza.
Az utolsó strófa egyébként legalább háromféle gondolatot összegez és zár le – méghozzá azokat a gondolatokat, amelyek a vers egész szövegét felépítik (bravúros szerkesztés ez!)
- egyrészt lezárja a miniatűr epikai folyamatot (cselekményt) a szerelmes férfi bókoló szavaival és mozdulataival, valamint a hölgy – kizárólag testbeszéddel kifejezett – válaszával.
- lezárja a vers érzelmi-hangulati légkörét, amelyet az öröm, a lelkesültség jellemzett – a hölgy elutasító válasza után az örömteli hangulat nem maradhat meg.
- lezárja Júlia jellemzését. A mosoly (elmosolyodék) a szeretett nő legfőbb személyiségjegye lehet – többet nem is nagyon tudunk meg róla, se testi, se lelki valójáról, csak fekete szemöldökéről és vidámságáról értesülünk.
Figyeljük meg azt is, hogy az utolsó versszakban a költő más igeidőt használ! Eddig végig jelen idejű igéket láttunk, de a zárlatban hirtelen múlt időre vált át, méghozzá a régi magyar nyelvben még használt elbeszélő múltra (találék, köszönék, hajték). Mi lehet ennek az oka?
Ebből az igeidőváltásból derül ki, hogy az egész udvarlás, ami a versben le van írva, a múltban történt, nem most a jelenben (az 1. versszakból még úgy tűnt, hogy most történik a találkozás: „Ki állasz most énmellettem”…, jelen időt használt a költő).
Eszerint az 1-5. versszakban leírt bókolást, udvarlást csak felidézi magában a lírai én mint múltban történt eseményt. Így helyezi bele a költő a verset a Júlia-ciklus „cselekményébe”, visszaemlékezésként.
Érdekes, hogy bár szerelmi költeményről van szó, a vers témája nem a szeretett nő, hanem a szerelmes férfi érzelmei. Figyeljük meg, hogy Júlia alakja teljesen háttérbe szorul, tulajdonságaira nem derül fény a versből! Nem róla szól a költemény, hanem Balassi érzelmeiről. Neki csak annyi a szerepe, hogy ő keltette fel ezeket az érzelmeket.
Júlia alakjából nem egy hús-vér nő, hanem egy eszménykép bontakozik ki, ennélfogva a szerelem testi vonatkozásai elmaradnak a versből. Ez a szerelemkép részben a trubadúrlíra, részben a petrarkizmus jellegzetes megoldásait idézi.
Befejezés
A Júlia-verseket európai szintű lírának tekinthetjük: Balassi számára a költészet nem csupán főúri kedvtelés (a főurak akkortájt hobbiból verselgettek), és nem pusztán a nők meghódításának eszköze, hanem igazi mesterség, hivatás.
Az ő versei ugyanúgy feltárják a korabeli magyar nyelv szépségeit, mint kortársai tárták fel az olasz, a francia vagy a német nyelvét (ekkoriban már a nemzeti nyelvű költészet divatozott).
Ez nagy teljesítmény amellett a rendezetlen életmód mellett, amit Balassi élt: zaklatott és zűrös élete dacára – vagy talán épp amiatt, kalandvágyó, szenvedélyes, reneszánsz típusú személyisége folytán – ő lett a kor magyar líráját összegző költő.
Balassi a vers születésekor már persona non grata volt a főuri családok döntő részénél. Botrányos, kicsapongó, züllött életmódja miatt senki nem vette komolyan. Pedig a délceg termetű, előkelő főúri családból származó, művelt és vitéz katona eleinte szívesen látott vendég volt az előkelő társaságban. Zabolátlan természete miatt azonban rengetegszer került ellentétbe környezetével, ami miatt nem nyerhette el egyik „imádott” úrihölgy kezét sem. Egyszerűen senki nem vette komolyan a hetente olthatatlan szerelembe eső Balassit. Minden szoknya után futott, a gazdag férjes asszonyokat is megkörnyékezte, ami akkoriban kifejezetten botrányos viselkedésnek számított. Az egri vár parancsnokának, Ungnád Kristófnak a feleségét, az érsekújvári várparancsnok feleségét, Lengyelországban a neki segítséget adó Wesselényi feleségét ostromolta szerelmével. Az előkelő úri hölgyek már menekültek tőle, Dobó Krisztinával köttetett házasságáról, az azt követő hatalmaskodásairól (Sárospatak várának erőszakos elfoglalása) mindenki tudomást szerzett.
Ezt Balassi is pontosan tudta, ezért is tűnik kifejezetten abszurdnak, hogy a megözvegyült Anna kegyeit próbálta mindezek ellenére elnyerni. Nem volt semmi esélye, de ami neki akkor szerencsétlenség volt, nekünk utókornak hatalmas szerencse, hiszen remekmű ez a vers is.
Nem valószínű, hogy valós érzelmeket kifejező vers született, inkább mesterien megkomponált szerelmi dal gyönyörű kifejezésvilága tükröződik a versben, amiben a reneszánsz kifinomult ízlésvilága köszön vissza.
Későbbi történések igazolják, hogy nem az őszinte szerelem szülte eme verset, hanem a tisztességes élet visszaszerzésének vágya. Anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt. Mikor elutasította Anna, Balassi álarca is lehullott. Az általa csodálatos palotának jellemzett Anna ellen minden alapot nélkülöző pert indított. Imádott hölggyel ilyet úriember nem tesz még akkor se, ha visszautasítják.
Esztergom falai alá is az vitte, hogy a háborúban megpróbálja tönkretett nimbuszát valahogy helyreállítani valamilyen vitézi virtussal. Tudjuk, mi történt