A Gyász-irat, melyet maga s társai számára szerzett a költő, mialatt fölakasztásukat várták című költeményt Villon utolsó műveként tartja számon az irodalomtörténet. Műfajilag egy balladaformájú könyörgés, amely általában az emberekhez szól.
A Gyász-irat életrajzi ihletésű költemény, a vershelyzet személyes tapasztalatra épül, hiszen Villon nem egyszer került börtönbe, nem egyszer ítélték halálra és várt rá akasztófa. Ha nem lett volna csavargó és bűnöző, akkor nagyon keveset tudnánk az életéről, mivel amit tudunk, jobbára rendőrségi jegyzőkönyvekből tudjuk.
A költő alakja köré halála után igen hamar legendák fonódtak: dörzsölt kópéként lett színes, mulatságos történetek hőse. A valóság kicsit más, hiszen betörés, lopás, rablás, utcai verekedés, sőt, gyilkosság (igaz, jogos önvédelemből elkövetett emberölés) bűntette is volt a számláján. A börtön és az akasztófa árnyékában élte az életét, többször majdnem utolérte a végzete. Egyszer a szerencse, máskor pártfogói, akik közt magas rangú személyek, talán hercegek is voltak, mentették meg.
Ezt a verset 1462-ben írta, akkor, amikor utoljára ült börtönben. Ebben az utolsó bűnügyben véletlenül nem ő volt a főkolompos: három ismerősével utcai verekedésbe keveredett. Villon szállására akartak menni, hogy ott mulassanak, és a püspöki jegyző háza előtt vezetett el az útjuk, aki egy korábbi bűnügyük (rablás) tárgyalásakor a vizsgálóbíró volt.
Villon társai sértéseket kiabáltak be az ablakon, kötekedtek, mire az írnokok és maga a jegyző is rájuk rontott. Verekedés, késelés következett, amelyben Villon nem vett részt, mert még idejében kereket oldott, és a késelő sem ő volt. Büntetett előélete miatt mégis ő vitte el a balhét. A késelőt elengedték, őt megkínozták és halálra ítélték.
Az ítéletet megfellebbezte, s alighanem magas rangú barátai közbenjárására büntetését száműzetésre enyhítették: tíz évre kitiltották Párizsból (onnantól kezdve, hogy elhagyta Párizst, nincs információnk további életéről, de a börtönben szerzett betegsége miatt valószínűsíthető, hogy már nem élt sokáig).
A Gyász-iratot a börtönben írta, akkor, amikor még azt hitte, fel fogják akasztani. Ugyanekkor, a halál árnyékában írta az Akasztottak balladájaként ismert, sztoikus-ironikus, vérfagyasztó négysorosát is, amely József Attila fordításában így hangzik: „Francia vagyok, mérgelődhetem. / Ponthoise-i Páris volt szülőhelyem. / Most hát egy kenderkötéltől fejem / Megtudja majd, mit nyom fenekem.”
Ez az akasztófahumor tökéletes ellentétben áll a megrendítő Gyász-irat hangulatával, amely szintén ekkor keletkezett. Beszélője könyörületet kér Istentől és embertársaitól is, hiszen hamarosan meghal, és nem szeretné, hogy a lelke elkárhozzon. Csak Isten irgalmának köszönheti, ha nem fog pokolra jutni a másvilágon.
A versből jól látszik, hogy Villon istenfélő ember volt: hitt a pokolban és félt tőle. Épp ezért többször is megpróbálta újrakezdeni az életét, többször is próbált jó útra térni, csak nem sikerült neki.
Tudja, hogy sok bűnt követett el, beismeri, bevallja bűneit, belátja, hogy nem volt ereje bűntelennek, tisztának maradni. Ő is csak egy gyenge, esendő ember, mint a többiek, akiket arra figyelmeztet, hogy ti is járhattok így, ti is bűnösök, esendőek vagytok.
Gyász-irat,
melyet maga s társai számára szerzett a költő,
mialatt fölakasztásukat várták
Embertestvérek, még élni tudók,
Ne tekintsetek ránk szívtelenül.
Ahogy ti most rajtunk, előbb-utóbb
Rajtatok Isten akként könyörül.
Itt függünk kötéllel nyakunk körül
Öten-hatan, s mit jókkal úgy etettünk,
Bomló és bűzlő étek lesz a testünk,
Mi meg csont, por és hamu – tréfaszóval
Ki ne gúnyolja senki bajba-estünk,
De kérje Istent, legyen irgalommal.
Ne vessetek meg, bárha volna ok,
Hogy így vesztünk hóhér kezeitül.
Emberek vagyunk, kell hát tudnotok,
Nem mindenkiben jut az ész fölül.
Ejtsetek szót, ha a mi szánk kihül,
A Szüz Fiánál: bármit cselekedtünk,
Adjon kegyesen módot menekednünk,
Ne mennykövével büntessen azonnal.
Meghaltunk, senki se bántsa a lelkünk,
De kérje Istent, legyen irgalommal.
Ázunk, mosódunk, ha eső csurog,
s ha nap süt, bőrünk szikkad, feketül.
Szemünkkel szarka, varju tesz csufot,
Tép szőrt szakállunk, szemöldünk közül.
Pihenésünk egy percnyi nem kerül,
A szél szerint kell erre-arra lengnünk,
Hol jobbfelé, hol balfelé peregnünk.
Gyűszűként vagyunk tele csőrnyomokkal.
Örüljön kiki, aki nincs közöttünk
És kérje Istent, legyen irgalommal.
Ajánlás
Engedd, ó, Jézus, égi fejedelmünk,
Ne kelljen mégse pokolra kerülnünk,
Ha a Trombita számadásra szólal.
S emberfia te, ne mulass felettünk,
De kérjed Istent, legyen irgalommal.
(Illyés Gyula fordítása)
A műnek két megszólítottja van: az Ajánlás címzettje Jézus, maga a vers azonban az emberhez (azaz embertársainkhoz, általában az emberekhez) szól.
Az 1-2. strófa nyitó mondatában könyörületességre és részvétre inti őket a beszélő, a refrénben pedig azt kéri, hogy imádkozzanak a lelkéért, nehogy a pokolra jusson. A keresztény tanítás szerint ugyanis egy halott bűnös lelkéért elmondott imák segíthetik az illető vezeklését, megtisztulását és üdvözülését, vagyis lerövidíthetik a bűnhődés időszakát.
Az első 4 sor tehát egyfajta intelem az embertestvérekhez, hogy ne legyenek szívtelenek, könyörtelenek egy szegény bűnös elítélthez. Ez a rész egy józan meditáció, amely rámutat, hogy Isten is annyira lesz könyörületes hozzátok, amennyire ti könyörületesek vagytok most a vers beszélőjéhez. „Ahogy ti most rajtunk, előbb-utóbb / Rajtatok Isten akként könyörül.”
Elvégre a könyörület hiánya is bűn, méghozzá olyan bűn, amelyet az egyébként tisztességes, becsületes emberek is elkövetnek olykor. És nem biztos, hogy Isten szemében nem súlyosabb bűn-e, mint mondjuk a lopás.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
