Erre a tiszta érzéseket megfogalmazó strófára azonban egy olyan versszak következik, amely még a nyitó strófánál is lidércesebb és hátborzongatóbb. Villon önkínzó részletességgel, aprólékosan leírja, miként veri az eső, miként tépik a varjak saját felakasztott tetemét. Nem éri be egy igével: a szarka, holló nemcsak az akasztottak szemét vájja ki, hanem a szőrt is kitépdesi a szakállukból.
Villon látja maga előtt és az olvasóval is láttatja a kötélen himbálózó testét: „Pihenésünk egy percnyi nem kerül, / A szél szerint kell erre-arra lengnünk”. Ez egyrészt az ember holtában való kiszolgáltatottságát, másrészt maradványainak, emlékének megszentségtelenítését, megcsúfolását érzékelteti.
Csak akkor áll le Villon, amikor már nem lehet tovább fokozni az iszonyatot. A rettenetes képsort azzal a megjegyzéssel zárja, hogy örüljön mindenki, akire nem vár ilyen sors: „Örüljön kiki, aki nincs közöttünk”.
Ezután megint oldódik a feszültség. Az Ajánlásban a halálra ítélt bűnös magába száll, és közvetlenül Jézust szólítja meg, akinek közbenjárását kéri, hogy ne kerüljön a pokolra.
A Trombita szó nagy kezdőbetűvel szerepel. Ennek oka az, hogy a Trombita egy bibliai szövegrészre utal, mely szerint trombitaszó jelzi majd, amikor eljön a végítélet napja. Villon a végítélettől és a kárhozattól való félelmében azért a megváltásért könyörög Jézus Krisztushoz, amelyet az égi fejedelem minden keresztény ember számára megígért,
Bár tudja a költő, hogy gyarló ember, bűnös, mégis Isten irgalmáért és az emberek részvétéért eseng és reménykedik a bűnbocsánatban, az üdvözlésben. Háborgó lelkében ekkor végre minden a helyére kerül.
Érdekes belegondolni, hogy Villonnak utolsó óráiban is a versírás volt a legfontosabb, és hogy saját akasztására várakozva ilyen tökéletes művet tudott alkotni! Nyilvánvaló zaklatottsága, a halált váró elkeseredése se lazított azon a műfegyelmen, ami mindig jellemezte. Talán vigaszt talált a vers tökéletes megformálásában is.
Sok verséről kimutatták, hogy témája, formája, műfaja, fordulatai nem eredetiek, vagyis a költő minták alapján dolgozott. A Gyász-irat azonban teljesen az övé, különösen a versindító szituáció nagyon egyéni.
A költemény több mint 30 évvel Villon eltűnése (s feltételezhető halála) után nyomtatásban is megjelent. Az a Jean Calais adta ki Örömök kertje című gyűjteményében, aki a Nagy Testamentum 160. nyolcsorosának megszólítottja. Calais törvényszéki tisztviselő volt, Villon bizalmasa, s a költő végakarata szerint neki kellett a verses végrendeletet végrehajtania.
