Villon a saját és társai sorsát a jövőbe vetíti: úgy beszél, mintha már meghalt volna, mintha mind meghaltak volna, és T/1. személyben – tehát társai nevében is – a másvilágról szólna a még élő emberekhez.
Elképzeli és az olvasóval is láttatja magát és öt-hat társát az akasztófán lógva (az eredeti francia nyelvű szövegben a nyitó versszak 5. sora úgy kezdődik, hogy „láttok bennünket”). Azokhoz beszél, akik ott vannak az akasztásán, és látják most őt felkötve („Itt függünk kötéllel nyakunk körül / Öten-hatan”).
Ezt a látványt részletezi is, hogy hátborzongatóan valószerű legyen: „mit jókkal úgy etettünk, / Bomló és bűzlő étek lesz a testünk”. Nem a halált, nem is az enyészetet festi meg, hanem a halott test undorító, bűzös rothadását.
És hogy a kép még ijesztőbb legyen, összekapcsolja az evéssel, amely a legelemibb földi élvezet. Egy alapvető életfunkciót a visszájára fordít: az egykor jó ételekkel táplált test most maga is táplálék lesz, hollók, szarkák és más dögevők tépik széjjel. Villon a 3. versszakban részletezi is ezt a pokoli lakomát: „Szemünkkel szarka, varju tesz csufot, / Tép szőrt szakállunk, szemöldünk közül.” Ez a szörnyű és érzékletes kép jól kifejezi az emberi test romlékonyságát és kiszolgáltatottságát.
A test romlását versben ábrázolni közhelynek számított abban a korban, így a kortársaknak ismerős lehetett a bitófán rothadó emberi tetem képe. Egyébként az volt a szokás, hogy elrettentésül a hatóságok akár évekig is ott hagyták a bűnözők maradványait a montfauconi bitófán rohadni. A bűz és a mocsok jellemezte a középkori Párizst és általában a középkori városokat (a pestisjárványok se véletlenül törtek ki).
Van tehát a versnek ez a nyers, durva, hátborzongató vonulata, melyet azonban jórészt elfed, semlegesít az erőteljesen érvényesülő vallásos áhítat, a háromszor felhangzó, imára hívó utolsó mondat emelkedettsége („kérje Istent, legyen irgalommal.”).
A felbomló test képét Villon nemcsak saját és társai sorsára vonatkoztatja, hanem az emberi test mulandóságát általános tanulságként is felmutatja. Ennek eszköze a porrá és hamuvá váló test képének felidézése, amely már bibliai utalás: „Mi meg csont, por és hamu [leszünk]”.
A 2. versszakot pedig teljesen a léleknek, a bűnbánatnak, az alázatnak, az áhítatnak szentelte a költő, és másokat is a jóra buzdít.
Ne vessetek meg, bárha volna ok,
Hogy így vesztünk hóhér kezeitül.
Emberek vagyunk, kell hát tudnotok,
Nem mindenkiben jut az ész fölül.
A 2. strófa lényegében az áhítatos hangvételű, imára hívó refrént bontja ki részletesen. Villon tudja, hogy az emberek joggal ítélnék el és vetnék meg tetteiért, és azon az alapon kéri irgalmukat, hogy az ember gyarló és esendő. Nem mindenkiben a józan ész kerekedik felül, sokan áldozatul esnek saját rosszra való hajlamuknak.
Soraiból érezni a bűnbánatot, a hangja alázatos. Arra figyelmeztet, hogy az ember esendő és bűnös, és arra kéri az embereket, hogy imádkozzanak a lelkéért, hogy bűnös létére ne kárhozzon el.
De vajon elhihetjük-e neki, hogy visszaeső bűnös létére komolyan beszél? Tényleg így érezte, gondolta-e, ahogy leírja? A megfogalmazott érzések hitelesek, megrendítően őszintének érezzük e sorokat, ezért az olvasó teljes mértékben elhiszi, hogy a szertelen, zaklatott életet élő, züllött költőben megvolt a jóra való hajlam is, és megtisztulásra, megigazulásra vágyott.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
