A záró mondat egy nagyon hatásos csattanó: „Vigyázó szemetek Párisra vessétek!” Ez a sor azóta szállóigévé vált: a mai napig használjuk szófordulatként, ha figyelmeztető jelleggel akarunk mondani valamit, csak a Párizs szót cseréljük ki az aktualitásnak megfelelően.
Miért ilyen feledhetetlen ez az utolsó sor? Azért, mert két, egymással ellentétes, egymást kizáró érzelmet hordoz egyszerre. A zseniális az benne, hogy nemcsak a királyokra vonatkozik, hanem a nemzeteknek-országoknak is szól, és ez esetben egészen mást jelent. Van benne egyfajta kétértelműség: attól függ, kinek a szemszögéből nézzük.
Ha az elnyomott népekre vonatkoztatjuk, akkor reménykeltést, biztatást, lelkesítést, buzdítást hallunk ki belőle, ha a királyokra, akkor viszont félelmetes fenyegetést. Ez a kettősség különös vibrálást, feszültséget ad a záró sornak.
Nincs részletesen kifejtve, hogy melyik megszólítottra milyen sors vár, de ki lehet következtetni, hogy a francia forradalom a rab nemzeteknek reményt ad, hogy sorsuk megváltozhat, a zsarnok királyoknak viszont fenyegetés, hogy meg lesznek buktatva és le lesznek nyakazva.
Mivel a záró mondat közvetlenül a királyoknak címzett sorok után jön, erősebben érződik az, hogy rájuk vonatkozik az utolsó sor, és határozottabban jön át a fenyegetés, mint a reménykeltés, pedig a rab népeknek is Párizsra kell nézniük, és az ő számukra ez biztatás. Ezt honnan tudjuk?
A 4. sorban szereplő „eddig” időhatározó szóból, amely központi helyet foglal el a versben, de igazi szerepe csak akkor válik világossá, ha már végigolvastuk a verset, és a vége felől értelmezve újra elolvassuk a vers elejét.
Ekkor értjük meg, hogy Batsányi azt mondja, eddig nem tudták lerázni a rab népek láncaikat, de a párizsi események megmutatták, hogy a szabadság kivívása igenis lehetséges. Ha tehát a rab népek „Párizsra vetik a szemüket”, akkor egy biztató, reményt adó példát látnak maguk előtt, és hinni fognak benne, hogy nekik is sikerülhet.
A lírai én önmagára egyetlen utalást se tesz a versben, amely nyilvános beszédnek fogható fel. Érezhető azonban, hogy Batsányi az első megszólítottal, a rab népekkel vállal közösséget.
Mindkét megszólítottnak utat mutat, de míg a rab nemzetek számára biztató és reményteljes ez az út, addig zsarnokaik számára végzetes és gyászos.
A vers nemcsak azért tartozik a magyar irodalom jelentős művei közé, mert remekmű, hanem azért is, mert hiteles válasz a francia forradalomra, amely abban az időben kortárs esemény, politikai aktualitás volt. Nem is maradt következmény nélkül: ezért a versért Batsányit felségárulás vádjával feljelentették.
Batsányi kijelentései a párizsi eseményekből indulnak ki, de túl is mutatnak a politikai aktualitáson: a vers beszélője váteszszerepet vállal magára, és a világ, a haza javán munkálkodik.
A vátesz szó latin eredetű, jelentése: „látnok, jós”. A költészetben azokra a költőkre használjuk a kifejezést, akik prófétai ihletettséggel, látnoki szerepben lépnek fel, és ahhoz a közösséghez beszélnek (nemzethez vagy emberiséghez), amelyhez ők maguk is tartoznak.
Ugyanakkor a váteszköltő fölötte áll az átlagembereknek, mivel kiválasztottként egyedül ismeri a jövőt (a jövőbe lát) és tudja, mi a helyes cselekvés az adott korban és szituációban.
A vátesz szerep bibliai eredetű (a próféták is látnokok voltak), de a felvilágosodás korában már világias jelentéstartalmat vesz fel.
A felvilágosodás irodalmában Batsányi volt az első váteszköltő. Biztos értékrendje van, és előre látja, milyen események fognak bekövetkezni a világban. Ennek alapján kijelöli a közösség útját.
Költészetének középpontjában a közéletiség, a nyilvános beszéd, a haza vagy nemzet aktuális, ugyanakkor a jövő felé mutató kérdései állnak. Batsányi számára a haza volt a legfontosabb, úgy gondolta, az ember a haza érdekében végzett tevékenység által bontakoztathatja ki leginkább a személyiségét, teljesedhet ki és lehet boldog.
Nem véletlen, hogy bebörtönözték, ami miatt sajnos kirekesztődött a magyar irodalmi életből (Kufsteinben írt elégiái már nem annyira közösségi jellegűek, hanem személyesek, és a klasszicizmustól is eltávolodott).
