A cím egy határozott névelős toldalékos főnév, témajelölő.
A vers szerkezete klasszicista. Szónoki beszédre, logikai érvelésre emlékeztető felépítése általános tételt szemléltet példákkal, vagy példákból von le tanulságot. Ezek klasszicista stílusjegyek.
A magyarokhoz I. szerkezetileg 5 egységre tagolható.
Az 1. egység (1-3. versszak) egy ellentéttel nyitja a verset. Már a versindító megszólításban és kérdő mondatokban ott feszül a dicső múlt és a romlásnak induló jelen ellentéte. Ez az általánosító erkölcsi ítélet a vers szerkesztőelvét alkotó szembeállítás (erkölcsös, dicső múlt <—> hanyatló, erkölcseiben megromló jelen).
A befejezett melléknévi igeneves szerkezet („romlásnak indult”) és a jelen idejű igehasználat („fajul”) azt jelzi, hogy a romlás folyamatszerű, vagyis még nem megállíthatatlan. Ez a helyzetértékelés indokolja a beszélő indulatos, számon kérő hangvételét: ha már nem lehetne tenni semmit, akkor ennek a hangnak nem lenne létjogosultsága. De még megvan a változtatásnak, vagy legalább a folyamat megállításának lehetősége.
A 2. versszak Buda várát mint a nemzeti helytállás, a megmaradás és a függetlenség metonimikus jelképét jeleníti meg („Rongált Budának tornyai állanak”). Ezzel a romlás megállításának lehetőségét hangsúlyozza.
A 3. versszak megnevezi a romlás jelét, a „veszni tért” erkölcsöket. A magyarság bűneinek szaporodására és erkölcsi romlottságára a biblikus motívum, az „undok vipera fajzatok” metafora utal.
A 2. egység (4-6. versszak) a múlthoz tér vissza. A külső ellenség (tatár, török) csapásai alatt hősiesen helytálltak az ősök, ezt a hősi helytállást idézi fel. Az „erkölcs” mint kulcsszó jelenik meg.
A lírai én a 4. versszakban még Buda várához intézi szavait, az 5. versszaktól ismét a magyarokhoz. Úgy véli, a nemzeti múlt példái azt igazolják, hogy a romlatlan virtus (erény) a magyarságot fenyegető külső (tatár, török) és belső (Zápolya) veszélyek ellenére is meg tudta tartani az országot és segítette a nemzeti sorstragédiákon való felülemelkedést.
A 6. strófa egy általánosító, a múlt szilárd, tiszta erkölcsét összegző, magyarázó versmondattal zárja ezt az egységet.
A 3. egység (7-10. versszak) egy általánosító tételmondattal indul, amely a jelen elkorcsosulását rajzolja. Berzsenyi a tölgyfa-hasonlatból bontakoztatja ki a vers alapgondolatát: a magyarság sorsa a pusztulás, s ennek oka a belső viszály. Ez a részletesen kibontott hasonlat tulajdonképpen egy példázat, amely az erkölcsi romlást észrevétlen, lassú pusztulásként érzékelteti és értelmezi.
Eszerint a nemzeti létet kívülről-belülről fenyegető veszélyeknél jóval nagyobb veszélyt jelent a virtus, vagyis a „tiszta erkölcs” megromlása („megvész”).
E romlás mibenlétét konkrétan is kifejti a 9-10. versszakban. Eszerint a nemzetet bomlasztó dolgok:
- puhányság, elpuhulás („Rút sybarita váz” – Szibarisz dél-itáliai görög gyarmatváros lakói elpuhultságukról voltak híresek)
- a nemzeti jelleg elhagyása („bajnoki köntösét / S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt”)
- a hagyományok és az elődök értékeinek megtagadása („A nemzet őrlelkét tapodja, / Gyermeki báb puha szíve tárgya.”).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
