A 4. egység (11-12. versszak) történelmünk 3 hősi korszakának honszerző és honmegtartó harcait mutatja fel példaként. Itt a beszélő a magyar történelem kiemelkedő személyiségeit szerepelteti: a világverő Attilát (akit Anonymus hun-magyar folytonosságot állító krónikája nyomán magyarnak tart), a honfoglaló Árpádot és a törökverő Hunyadi Jánost.
A régi magyarok (Attila, Árpád, Hunyadi népe) még szembe tudtak szállni az ellenséggel. A nemesi hagyományok szerint ők a nemzetformáló erő, a „kard nemességének” képviselői.
A 5. egység (13-14. versszak) történelemfilozófiai távlatba helyezi a nemzeti múlt, jelen és a lehetséges jövő kérdését. Történelemszemlélete ciklikus, azaz a történelmet körforgásszerűnek látja, s benne a nemzetek sorsa egy olyan hatalomtól vagy erőtől függ, amelyet nem tudnak befolyásolni.
Az ember teljesen kiszolgáltatott a földöntúli hatalmaknak, amelyek valamilyen kérlelhetetlen és kiismerhetetlen rend szerint irányítják a világ folyását, az országok, népek virágzását és bukását. Őket befolyásolni nem lehet. A lírai én tudomásul veszi ezt a megváltoztathatatlan törvényt.
Ezzel a pusztulás történelmi szükségszerűségét mondja ki és látszólag meg is kérdőjelezi azt, hogy van remény, és hogy van értelme a feleszmélésnek, az önvizsgálatnak és az erkölcsjobbító küzdelemnek. Ezen a ponton az ódai, patetikus hangnemet elégikus hang váltja fel, jelezve, hogy a lírai énben egy belső vita zajlik arról, hogy lehetséges-e a nemzet sorsát tevékenyen alakítani.
A beszélő, aki a vers elején még kívülállóként szólt a magyarsághoz, most sorsközösséget vállal vele („tündér szerencsénk”). A zárlatban a nagy birodalmak pusztulását hozza példának, amit értelmezhetünk egy olyan történelembölcseleti megfontolásként, amely azt feltételezi, hogy az emberi-nemzeti küzdelmek eleve kilátástalanok, céltalanok és értelmetlenek. Ezzel a nemzethalál vízióját vetíti előre.
De értelmezhetjük úgy is, hogy bár az emberi törekvéseket felülírhatja a sorsszerűség, azért ha ezt belátjuk, mellette mégiscsak nyílhat tér az emberi cselekvés számára, tehát van lehetőség a változtatásra. (Ezt az értelmezést támasztja alá a beszélő ostorozó, felrázni akaró hangvétele: ha úgy gondolná, hogy eleve nincs esély a változtatásra, akkor a versnek inkább lamentáló hangvétele lenne.)
Más felosztás szerint a vers 3 nagy szerkezeti egységből áll.
Az 1. egység (1-24. sor) a nemzeti múltat jeleníti meg. Erőteljes, expresszív kifejezések jellemzők, a képek túlzóak (vak tűz, undok vipera-fajzatok, öldöklő század). A múltat nem eseményei, hanem egyetlen szemléletes jelkép által idézi meg (Budának tornyai). A felvillanó képek nehéz történelmi eseményekre utalnak (tatár kán, török, Zápolya).
A 2. egység (25-48. sor) a hősi múlttal szembesülő, hanyatló, elkorcsosult jelent mutatja be. A romlás oka nem a külső fenyegetettség, hanem a belső széthullás, az erkölcsi romlás. A belső szétesés, züllés metaforája a tölgyfa-kép. Ez a költői kép a mű eszmei tartalmát sűríti magába. A legfőbb bűn az elpuhultság (sybarita-váz), a régi erények feladása.
A 3. egység (49-56. sor) a zárlat, melyben megtörik a szenvedélyes, ostorozó hang. Tűnődő, kiábrándult filozofálás veszi át a helyét. Berzsenyi történelemszemléletére a körkörösség jellemző. A romlás, a hanyatlás elkerülhetetlen („De jaj így jár minden az ég alatt!”).
A magyarokhoz I. verselése időmértékes, versformája alkaioszi strófa (az ódai emelkedettségnek megfelelő klasszikus, rímtelen versforma). A vers első két sora ún. nagy alkaioszi sor, más néven alkaioszi tizenegyes. Harmadik sora ötödfeles jambikus sor, amit alkaioszi kilencesnek is neveznek. Negyedik sora pedig kis alkaioszi sor, más néven alkaioszi tízes.
A vers hatása, utóélete jelentős irodalmunkban. Több későbbi remekművel is kapcsolatba hozható, pl.
- Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke
- Vörösmarty Mihály: Szózat
- Ady Endre: Nekünk Mohács kell
- József Attila: Elégia
- Illyés Gyula: Bartók
