Berzsenyi Niklán alkotta ezt a költeményét valamikor 1804 és 1808 között (mivel nem dátumozta verseit, pontos keletkezési ideje nem ismert). A mű keletkezésének idején harminc év körüli, ereje teljében levő férfi, mégis az elmúlással néz szembe.
Ezt a témát egyébként mintaképe, Horatius, a nagy latin ódaköltő is megverselte.
Berzsenyi tehát nem élete alkonyán, öregkorában, hanem a fiatalság és az érett férfikor határán, élete delelőjén néz szembe a véggel, az emberi élet mulandóságával.
Talán azért, mert épp életerőnk teljében érezzük az elmúlást a leginkább természetellenesnek. Az ősz és a közeledő tél az első fiatalságától búcsúzó férfit könnyen figyelmeztetheti az idő múlására. (A mulandóság mélyen átélt, tartós élmény lehetett a költő számára: ezt bizonyítja az az átérzés, amellyel a témát megragadta.)
Azt a belső konfliktust állítja a középpontba, hogy ki fog hullani az élet körforgásából. A természetben ezt a körforgást az évszakok egymást követő rendje képviseli: a halálra jön a megújulás, télre a tavasz.
A közönyös természet számára magától értetődik ez a ciklikusság, az ember viszont nem tud belső konfliktus nélkül megbirkózni a halál tudatával. Beleszületik ebbe a körforgásba: a nemzedékek ugyanúgy követik egymást, ahogy a természetben az évszakok, és minden embernek tudomásul kell vennie önmaga megszűnését.
A mű eredeti címe az Ősz lett volna, a végleges címet Kazinczy Ferencnek köszönhetjük, ő javasolta ezt a sokkal kifejezőbb címet, amely a mondanivalót is nagyobb szimbolikus erővel közvetíti.
Kazinczyt egyébként sok irodalomtörténész nem értékeli eléggé: felróják neki, hogy nem ismerte fel minden remekműnek az értékét, pedig már az is nagy teljesítmény, hogy a tehetséget felismerte egy teljesen ismeretlen emberben, és sokszor rendkívül találó észrevételei, szép javításai voltak.
Ebben az esetben is nagyon jól ráérzett, hogy az Ősz közhelyes cím lenne. Ráadásul statikus jellegű is, míg A közelítő tél olyan cím, amiben dinamizmust, fenyegető, lassú mozgást érzünk: közeledik, de még nincs itt. Telitalálat volt ez a cím Kazinczytól.
A mű nem is általában az őszi, hanem az ősz végi táj képével indít: nem szeptember végét, hanem inkább október végét, november elejét idézi meg. Szeptemberben még pompázik a természet, november elején azonban már drasztikusan téliessé válik a táj.
Berzsenyi tehát nem az induló, hanem a kései őszben érzi meg az elmúlás jeleit (ellentétben például Petőfivel, aki Szeptember végén címmel írt az elmúlásról szóló költeményt).
Ez a vers műfajilag már határozottan elégia, és a romantikához köthető, de még látható rajta, hogy a költő szabályosságra törekedett, vagyis még mindig a klasszicista műfegyelemnek akart megfelelni.
A klasszicizmushoz köthetőek az ókort, az antik mitológiát megidéző szavak pl. Zephyr, valamint a versforma is. Viszont a hangvétel, a műfaj, a téma már a romantikus Berzsenyi sajátja. Ne feledjük, a költő két korszak határán élt és alkotott!
A vers hangulata komor, vigasztalan, elégikus, borongós.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
Nagyszerű elemzés rengeteg információval,meglátással! Köszönöm szépen!
Hasonlóan éreztem, végigkísérte az életemet a melenkólia, az élet veszteségei, csalódásai,a vers gyönyörü zenéje, felemelő egyszerüsége…