Mégsem tapasztalunk indulatot Csokonai részéről: nincs meg benne az ellentámadás szándéka, nem akar visszavágni, bosszút állni. Elszántságot nem, inkább csak panaszt, kesergést, passzivitást érzékelünk a versben, a kiszolgáltatottság fájdalmát.
Sőt, mintha tudatosan az elhagyatottság méreteinek fokozására, az üldözöttség és magány hangsúlyozására törekedne a költő:
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.
A kör lassan bezárul: nincs megértő barát, nincs szív az emberekben, teljessé válik a magány. Kiválóan érzékelteti Csokonai az iránta megnyilvánuló közönyt ezzel a sorral: „Vállat rándít, aki sorsom hallja.”
A „nincsen” szó háromszori megismétlésével fokozza a kétségbeesett kifakadás érzelmi hatását, nyomatékosít.
Ezért újra a bércekhez, szirtekhez fordul, amit a jelző-jelentés átviteléből tudunk: a „vaskebletekbe” már nem az emberekre vonatkozik.
Az a bizonyos vaskebel a hegyek kőkeble, melyekbe kiönti bánatát a költő. Hiszen az emberek közönyösen vállat rándítanak a sorsát hallva, mindenki elhagyta már, elfordult tőle (ezekben a strófákban az öreg Rousseau keserű gondolatai köszönnek vissza, aki a magányba menekült és a természetben keresett megnyugvást).
Összetört remények, teljes kilátástalanság, derékba tört pálya, kisiklott emberi élet, amit felvázol Csokonai.
S mindez nem elég, még Lilla is, aki utolsó reménye volt a boldogságra, csalódást okozott neki:
Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Látnunk kell, hogy a szerelmi csalódás nem elsődleges oka Csokonai bánatának, hanem csak az utolsó csepp a pohárban.
Csalódások sorozatáról van szó a versben, nem csupán szerelmi csalódásról. Ahogy nőttek veszteségei, Lilla jelentette az utolsó lehetőséget a költőnek a boldogságra, az utolsó biztatást, így az ő elvesztése tetőzte be kudarcait és csalódásait. Az üldözők galádsága, a barátok hűtlensége után szerelmesének elfordulása zárja a rossz kört.
Tehát, bár a versben megjelenik Lilla, nem ő a panaszáradat kiváltója. Sőt, a költőnek egy rossz szava nincs rá: gyengeségét, hogy behódolt a szokásnak, s nem a szíve szavát követte, nem veti a szemére, hanem a körülményeket okolja, azokat a kényszerítő erőket, amelyek elfordították tőle a lányt.
A „tiran törvény”-t hibáztatja, amely nem más, mint a pénz törvénye: az a zsarnoki törvény (tiran = zsarnokság, a tyrannis szóból), amely a társadalomban uralkodik, s az anyagi hasznot helyezi a szerelem elé – a lányok sorsát a gazdag vőt akaró szülő önkény határozza meg, nem választhatnak szabad akaratukból párt maguknak. Ezt a szívtelen törvényt a szokás is szentesíti: a lányoknak illik elfogadni a szülői akaratot, ilyen a társadalom…
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
Jó