Csokonai Vitéz Mihály A Reményhez című verse 1798-ban keletkezett és Csokonai 1803-ban válogatta be a Lilla-dalok közé. Ebben az időben gyűjtötte kötetbe és rendezte sajtó alá a Lilla-dalokat, és a ciklus végére tette a költeményt, a poétai románc lezárásának szánta. (A versfüzér csak a költő halála után, 1805-ben jelent meg.)
Nyolc hónapnyi boldogság jutott osztályrészül a költőnek Lilla szerelme révén, ekkor elfelejtette csalódásait, kudarcait, társadalmi kitaszítottságát. Aztán jött a tragikus fordulat: Vajda Juliannát apja férjhez adta egy kereskedőhöz, és Csokonai reményei ezzel végleg széfoszlottak.
A víg poéta mítosza ettől kezdve már csak ábránd volt: a játszi, könnyed, boldog kis versek korszaka véget ért, az álomvilág összetört. Ekkor írt versei a szerelmeseket elválasztó rend kegyetlenségéről, a költői és szerelmi remények együttes meghiúsulásáról szólnak.
A kecses, játékos rokokó költészet azért nem volt már hiteles Csokonai számára, mert eltűnt szívéből az az örömérzet, amit a rokokó kifejez. Kiábrándultsága, szomorúsága, szenvedése új irányt adott költészetének. Kevesebb verset írt, de azok mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan költemények.
Lilla iránt érzett szerelmét A Reményhez című versével búcsúztatta el és zárta le. A szerelem hatalmasabb az embernél, de emberek nélkül mégsem létezhet. A természet örök körforgásával (tavasz-tél) a szerelem boldogító és elemésztő ereje közötti párhuzam törvényét ábrázolja Csokonai.
A versben formailag még jelen van a rokokó, de tartalmilag már nem, hiszen a versben elbúcsúzik mindentől, ami az életét értékessé tette: jókedvtől, reményektől, szerelmektől, sőt, még a költészettől is (a „bájoló lágy trillák”-tól).
A Reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
A Reményhez hangneme elégikus, fájdalmas, lemondó, panaszos. Műfaja összetett, 3 műfaj ismérvei fedezhetők fel a versben: elégico-óda (óda, elégia) és dal.
- óda – mert a beszélő a Remény istenasszonyához intézi szavait, és mert fennkölt témája van (őse nem a tanító jellegű horatiusi, hanem a líraibb pindaroszi óda)
- elégia – fájdalmas, lemondó hangneme miatt
- dal – könnyed formája, játékos rímtechnikája miatt
Stílusa rokokó, de a végén megjelenik a szentimentalizmus sírhalom-költészete is (Csokonaitól nem volt idegen az érzelmesség, legszebb pillanataiban az érzékenység költője).
A szentimentalizmus sablonjai Csokonainál nem sablonosak, mert valós szenvedés tette őket hitelessé (azaz nem a költészet kedvéért szenvedett, hanem fordítva: a szenvedés hívta elő a szentimentalizmust költészetében), és mert nem lelte örömét a szenvedésben (inkább víg poéta szeretett volna lenni – ld. A vidám természetű poéta –, és ha sorsa másként alakul, minden bizonnyal az is lett volna).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
