A lírai én ingerülten elutasítja a Remény próbálkozásait („Csak maradj magadnak!”), ezzel elutasítja a csalóka ábrándokat, a szép szavakat, amelyekkel a Remény áltatja őt, az ígéreteket, amelyekkel biztatja, de amelyek soha nem valósulnak meg. Mivel többször is csalódott a reményeiben, a beszélő már kiábrándult mindenből, kétségbe van esve és már nem akar reménykedni, hogy ne csalódjon ismét.
A záró strófa összefoglalja a közbezárt strófák motívumait és a nyitó versszakot folyatatja, mivel tulajdonképpen egy búcsú a Reménytől, búcsú a szerelemtől (a „Lillák” szóban a többes szám jelzi, hogy nem csupán Lillától, hanem az összes nőtől, magától a szerelemtől búcsúzik a beszélő), de búcsú az élettől is. Itt teljesedik ki a reménytelenség érzése.
A lírai én búcsúzik mindentől. Csalódásának súlyát, elfáradását érzékelteti, hogy felmerül benne az elmúlás gondolata, a lét értelmetlensége. A megpróbáltatások és veszteségek sorozata után már kiüresedett számára a világ, ő maga elidegenedett a világtól (ezt jelzi pár sivár téli kép, pl. „himetlen rét”: dísztelen, és a többi szomorúságot árasztó szó, pl. keménység, kétség, kisült, kietlen, elhágy, eltemet).
A 2. egység (2-3. versszak) két ellentétes világ megjelenítése a tavaszi és a téli kert képeiben, az egyik értéktelített, a másik értékvesztett. Hangulati ellentét és éles kontraszt tapasztalható a kettő között.
A 2. versszak a tavaszi virágoskert képében a boldogságot jeleníti meg és a távolabbi múltról szól, a lírai én életének bizakodó, reményekkel teli korszakáról. Ekkoriban még szép ábrándokat szövögetett, amelyekben nem volt oka kételkedni, nem volt oka csüggedni. Ezt fejezi ki a következő merészen újszerű, szimbolikus képpel: „Rám ezer virággal szórtad a tavaszt.”
Csokonai életében ez a korszak volt az, amikor még bízott benne, hogy költői terveit meg tudja valósítani, és mindezt megkoronázta a viszonzott szerelem boldogsága. Csupa pozitív töltésű szóval jellemzi ezt az életszakaszt (kert, nárcisz, patak, fa, virág, tavasz, ég, boldogság, fűszer, rózsa, meleg, öröm, szív).
A 3. versszak elején a „Jaj!” jelzi a hangulati fordulatot: a strófa a hervadó, pusztuló kert képében a boldogtalanságot érzékelteti és a közelmúltat beszéli el. Az előző strófa képei mind a visszájukra fordulnak, így érzékelteti álmainak összeomlását a költő. A téli kietlenség, a pusztuló kert fejezi ki a reménytől megfosztott lélek sivár érzelemvilágát.
Lillát is elvesztette, de nemcsak Lilláról van itt szó (ezt jelzi a „csak” szó: „Óh/ csak Lillát hagytad volna / Csak magát nekem…”), más dolgokért is van elszámolnivalója a vak Reménnyel, hiszen más reményeiben is csalódott: művészi vágyai is kudarcot vallottak, és ennek a sok csalódásnak a puszta emléke is elkeseríti.
A 3. strófa második fele kapcsol vissza Lillához: a 2. versszak második felében a viszonzott szerelem felett örvendezett („Lilla szívét kértem; / S megadá az ég”), itt Lilla elvesztésén kesereg („Óh! csak Lillát hagytad volna / Csak magát nekem”). A szerelem még kárpótolhatta volna más csalódásaiért, a költői hírnév, dicsőség (ennek jelképe a „gyöngykoszorú”) hiánya se fájna neki, ha Lilla az övé lehetne. Lilla kárpótlás lett volna mindenért, de a szerelemben éppúgy csalódnia kellett, mint más reményeiben.
A Remény mindent azért adott a beszélőnek, hogy legyen mit elvennie (amit a 2. versszakban adott, azt a 3. versszakban elveszi). Így komoly ellentét feszül a 2. és a 3. strófa közt (boldogság – boldogtalanság, távolabbi múlt – közelmúlt). Hangszimbolika terén is ellentétet látunk: a 2. strófában a magas, a 3. strófában a mély magánhangzók vannak túlsúlyban, ami jól érzékelteti, ahogy a vidámság elmúlik, a hangulat komorabb lesz.
A Reményhez időmértékes verselésű, trochaikus lejtésű (közel áll az élőbeszédhez). Rímelés: keresztrímek váltják egymást négysoronként, rímképlet: abab cdcd efef ghgh (4×4-es keresztrímes egységekből áll). A rímes időmértékes magyar vers egyik első remeklése irodalmunkban.
Talán nem hitte Csokonai még ekkor, hogy a Reménytől való búcsúja valóban egy életre szól. Ezután már kevés vidám verset írt, nemigen volt oka az örömre, és a szerelem sem találta meg többé.
