A 3. egység (7-10. versszak) új emberi tartalmakat tár fel. A lírai én itt már nem Ekhónak panaszkodik, hanem a felvilágosult bölcs lemondásával keres vigasztalást a természetben.
Önérzetesen felülemelkedik az őt kitaszító világon, levonja a végső következtetést: nincs keresnivalója az emberi társadalomban. A magányba kíván menekülni, „erémi” (remete) szállást keres, barlangot valahol a tihanyi „szigeten” („helyt fogni egy kőben”=letelepedni egy barlangban).
Csokonai meg volt győződve arról, hogy a természetbe rejtett törvények és igazság teszik bölccsé az embert, az értelem erejével. Számára a természet nemcsak költői díszlet, hanem a boldog, szabad élet színhelye, ahová el lehet vonulni tiltakozásul a társadalmi igazságtalanságokkal szemben.
Egyéni sorsát rokonnak érzi Rousseau sorsával, gyakorlatilag Rousseau-val egy szintre emeli magát, és az ő példáját szeretné követni: egy remetelakban élni le hátralévő életét, kivonulni a társadalomból, vissza a természetbe (az öreg Rousseau Ermenonville-ben, Párizstól északra a természet ölén keresett megnyugvást és vigaszt csalódásaira).
Rousseau-ra utal az „ember és polgár” fogalompár is: magának élő ember és köznek alárendelt polgár. A lírai én úgy érzi, csak a természetben lehet „ember és polgár” (ember=teljes ember, polgár=honpolgár, hazafi), csak a „szent magánosságban” remélheti emberi kiteljesedését, a bölcsesség elérését, a feudális társadalomban nem.
A felvilágosodás embereszménye jelenik itt meg, hiszen az „ember és polgár” fogalompár Batsányi János egyik verses levelében és Martinovics Ignác forradalmi kátéjában is szerepel. Ugyanakkor fájdalmas irónia nyilvánul meg abban, hogy csak egy társadalmon kívüli, emberektől távoli világban, a természet magányában valósítható meg a felvilágosodás által elképzelt emberideál.
A vers a halál képével zárul, ami jelzi a költő megbántottságát, keserűségét. Költészetének elismerését a távoli jövőtől várja, már csak a „boldogabb idő”, az utókor ítéletében bízik. Az a meggyőződés zárja a költeményt, hogy a távoli jövő felismeri benne előfutárát, s még a dísztelen sírhalma fölé boruló fa is „szent lesz tisztelt” hamvaiért.
A jövőre vonatkozó optimizmusa összekapcsolódott a jelenre vonatkozó pesszimizmussal: tudta, hogy kortársai nem fogják elismerni az érdemeit, ezért leveleiben és verseiben is mindig a későbbi korokra, a 20. és a 21. századra bízta értékének felismerését, költészetének igazolását.
A vers szerkesztésében is nyomon követhető a szentimentalista érzelmi meghatározottság: az 1. egység, a felütés erőteljes hangzásától a 2. egység meditatív lebegtetésén keresztül a 3. egység, a zárlat csendes beletörődéséig. A vers lefelé ível: a végére az emberi élet végpontjához érkezünk.
A tihanyi Ekhóhoz verselése időmértékes. Változatos szótagszámú (10-7-10-7-8-10-7-7), trochaikus sorokból áll. (A 8 szótagos sor kiválik a 10-7-esek váltakozásából, s utána szabálytalanul következnek a sorok.)
Az utolsó sor az előtte levő megismétlése, mintha a visszhang verné vissza (de Csokonai kéziratában nem szerepel, csak az énekelt dallam kívánta meg a duplázást). Így a strófa inkább 7, mint 8 soros. Rímképlet: ababccx, vagy ha figyelembe vesszük a 8. sort is, akkor: abab cc dd (keresztrím, páros rím).
