A vers hangulata borzongató, titokzatos, melankolikus, zaklatott, kétségbeesett. A lírai én később kibillen kezdeti apátiájából, a könnyed, gúnyos viselkedés helyébe riadalom, babonás félelmek kerülnek, a zaklatottság az önkívületig fokozódik, míg végül a teljes kétségbeesés állapotába jut.
A vers érzelmi hatása azon alapszik, hogy a lírai én saját lelkiállapotának, érzelmi viharainak ecsetelésével kíván az övével rokon hangulatot ébreszteni. Ez az eljárás hasonlít Poe kísértethistóriáinak, rejtelmes történeteinek alkotásmódjához, melyekben az elbeszélő saját rémülete átélésével rezegteti meg az olvasó idegeit.
Korstílus: romantika. (Az élménycentrikus világkép és a lírai személyesség a romantikus költészetfelfogás jellemzője.)
Kifejezőeszközök: metafora, késleltetés, fokozás, ismétlés, refrén
Központi motívum: a kísérteties hangulatú és szimbolikus jelentésű holló – a lelket gyötrő, nem múló emlékezés szimbóluma, később a végzet madara (halálmadár), a teljes megsemmisülés szimbóluma. (Poe egyébként azért a hollót választotta, mert ez a madár illett legjobban a vers melankolikus hangvételéhez.)
Kezdetben a holló inkább komikus jelenség, de egyre félelmetesebb alakot ölt, s a fájdalmas emlékezés jelképe lesz („Van… van balzsam Gileádban?… mondd meg –, lelkem esdve vár…”), majd a végzet madarává (halálmadár) válik. A halálban való végleges és teljes megsemmisülés szimbólumává lényegül át („… messze mennyben vár-e jó rám, / Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, / Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”)
Vershelyzet: a merengő lírai én visszaidézi a múltat, tehát egy visszaemlékezés a vers alaphelyzete. A felidézett szituáció egy találkozás.
Viharos, hideg, sötét téli éjszaka van, különös zajok hallatszanak, a szobában pislákol a tűz. A „furcsa” könyveket olvasgató, fájdalmas emlékeibe belemerülő lírai hősnek halott kedvese jár az eszében, amikor zajt hall. Előbb ajtót, majd ablakot nyit, melyen beszáll a szobába egy holló, leül Pallasz Athéné fehér márványszobrára és monoton hangokat hallat.
A történetben tehát van egy valószerű epikus történéssor, amely fontos szerephez jut. A történéssorra ugyanis látomásos lírai mozzanatok épülnek rá. A beszélő a kilétéről faggatja a hollót, kérdéseket tesz fel neki. Tudni akarja, hogy az evilági életben enyhíti-e fájdalmát a feledés vagy találkozik-e egy másik világban, a halál után kedvesével. A faggatásra a holló mindig ugyanazt feleli: „Soha már”.
Tehát a halott kedvesét sirató férfi társalkodik a hollóval. Párbeszédük egyszerre valószerű és látomásos. A díszletezés (szcenika) tette lehetővé Poe számára azt, hogy a dialógust a valószerűség és a látomásosság szintjén is megformálja.
Beszédhelyzet: a lírai én áll a középpontban, az alanyiság abszolút jelenléte jellemző. Az E/1. személyű, múlt idejű, monológszerű versbeszéd később jelen időre vált és dialógussá alakul. A párbeszéd attól különös, hogy az egyik fél – a holló – végig ugyanazt a rövid mondatot ismételgeti, mégis értelmes párbeszéd alakul ki.
Ugyanakkor ez a párbeszéd csak látszólagos, hiszen az egyik fél – a holló – nem érti a lírai én beszédét. És egyszersmind valóságos is, mivel nem is kell értenie ahhoz, hogy a maga „igazságát” elmondja, hogy releváns módon feleljen. Sőt, épp azért értelmezhető a holló „beszéde” a végzet szavaként, mert nem érti azt, amire felel.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
