Szinte minden korszakban más feltételek között tudok ismerethez jutni (pl. Gutenberg előtt a szóbeliség szabta meg az információáramlás lehetőségeit). Nem az ismeret tökéletesedik és változik, hanem a termelését lehetővé tevő feltételek. Ezek megszabják, hogy mi minősül ismeretnek, és ez minden korban más.
Az európai történelemben három nagy periódus van, amelyben az ismeretek termelésének feltételei (a fundamentális kód) azonosak voltak:
- a XVI. század vége, XVII. század eleje. Itt kezdődik a klasszikus kor.
- XVI-XIX. század.
- XIX. század elején volt egy váltás: itt kezdődik a modernség.
Az ismeret tehát nem halmozódik, hanem változik, méghozzá a világról való általános tudásunk szerint. 1970-ben jelent meg Foucault A diskurzus rendje c. tanulmánya, ebben írta le, hogy az episztémé a világról való általános tudásunkat meghatározó szabályrendszer.
Általában van anyagunk a dolgokról, és nem feltételezünk mást. Ott történik felfedezés, ahol másképp kezdjük látni a világot, mint eddig.
Hogy az adott kor tudása, az addig szerzett ismereteink mennyire megszabják az ítéletünket, arra jó példa Heinrich Schliemann esete, akit mániákusnak tartottak, és az akkori tudás alapján nem hitték el neki, hogy Trója tényleg létezik.
Diskurzus: a discure (=beszéd) francia szóból származik, a kifejezés megteremtője Michel Foucault, aki ezt a szót is A szavak és a dolgok c. nagy hatású könyvében írta le először.
A beszédtermelés szabályai meghatározottak és a beszéd lehetőségéért küzdelem folyik. Foucault-nál a beszéd hatalmi eszköz, amiért harc folyik.
A diskurzus alá van rendelve a fundamentális kódnak. A diskurzusközösség olyan emberek csoportja, akik ugyanazt a nyelvet beszélik. Az tartozik ebbe a közösségbe, aki úgy beszél és úgy nézi a világot, ahogy én, ami a gondolkodás hasonlóságának a jele.
A beszéd szabályrendszerének alá vagyunk vetve: nem mondhatunk, amit akarunk, mert ugyan egy diskurzusközösségbe tartozunk, de általános nagy tabuk vonatkoznak ránk. (Az őrült ember bármit kimondhat, mert ő ki van zárva a diskurzusból, így nem is vonatkoznak rá annak szabályai.)
A felvilágosodás téves ideája (Freud) állította azt, hogy minden probléma megoldható. Innen ered a pszichoanalízis elve, miszerint jól ki kell beszéltetni a beteget. Ma már tudjuk, hogy nem lehet mindent tökéletesíteni. Az őrültekről nem veszünk tudomást (vannak nagyvárosok, ahol a város szélén van az elmegyógyintézet), tehát próbáljuk kizárni az őrült beszédet. De az őrült logika nem egy tökéletlen logika, hanem csak másfajta logika (nem véletlen, hogy kiadják a betegek versesköteteit, rajzait).
A mai diskurzus tér az őrültek beszédét alternatív beszédként értelmezi. A beszéd nem elrejti a vágyat, hanem annak tárgya is. A diskurzusért folyik a küzdelem, mert a diskurzus hatalom (a nyilvános beszéd hatalma), amit az emberek igyekszenek megkaparintani.
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
