Miklóska karaktere
Miklóska figurájában olyan hús-vér alakot teremtett Esterházy, aki teljes értékűen képviseli szituációja egész bonyolultságát: a helyzete és képességei közti riasztó ellentmondást.
Miklóska kiszolgáltatott, ezért olyan létezéstechnikát igyekszik kialakítani, amely függetlenséget biztosít neki. Próbál fölényt teremteni önmagának a körülményekkel, a környezetével szemben.
A pincért köti a valóság, nincs túl sok cselekvési lehetősége, legfeljebb annyi, hogy lehagyja-e az étlapról a „kürtőskalácsot”, amit néha meg is tesz. Azaz tevőlegesen csak ennyivel vehet részt a „világ formálásában”.
De Miklóskának nincs is szüksége nagyobb szabadságra, mivel lélekben szabad. A lénye legmélyén művész, esztéta, aki nem a realitásban, hanem csak annak szemléletében akarja megvalósítani önmagát.
Ez nem jelenti, hogy bármi elől is elzárkózna: létalapja a valóság, amiben él, minden rezdülésére nyitott, ismeri, éli és értelmezi. Kihívásaira azonban csak áttételesen reagál. Tehát igazán csak képzelt szerepeiben létezik, az élményeit művészi látszatokká alakítja. Olyan, mintha színész lenne, aki maga írja a szövegkönyveit, az életéből teremt műalkotást.
Ezt a „szakmát” őszintén élvezi is: az ízlés, az árnyalat, a képzelet egyéni harmóniáját, a kompozíció elevenségét vagy eleganciáját, a rutin biztonságát. Az effektusok mindig tökéletesíthetőek.
De Miklóska magatartásában van valami tragikus színezet is. Ebben különbözik a főpincértől, Fecótól, akinek a mesterségbeli tudás az önérvényesítésre kell, és akiből hiányzik az alázat, az azonosulni tudás képessége.
Miklóska egyetlen célja, hogy személyisége adekvátan közvetítse a világot, megvan benne az „együttérzés esetlensége”. „Hűtlen hívséget” akar, újra akarja teremteni az élményeit az esztétikus reflexió kódrendszerével, de úgy, hogy gesztusai tükrében a világ önmagát lássa meg, a lényege szerint.
Ezért törekszik Miklóska a belső önazonosságra, arra, hogy „én én legyek, már amennyire telik tőlem”, és ezért jó számára minden valóság, ha valóság. Az élet az ő számára afféle nyersanyag.
Megérti Lajos úr finnyásságát, de „szakmailag” mélyen elítéli, mert nincsen az a „silány móka”, ami ne lehetne a szépség forrása, ha értő kézzel nyúlnak hozzá.
Minden dolog, minden élőlény már a puszta létezésével figyelmeztet a létezés egyszeri, érzéki csodájára. Ezért Miklóska még az idős, elnyűtt zongoristanőben is meglátja a szépet: „csodás öregasszony, arca, amely selymes és ráncos, akár egy elpukkant rágógumigömb, zajos mosolyba rendeződik, ha a zongora szélén, mint kósza gaz, egy-egy konyakospohár nő ki”.
Ebből a szigorúan „szakmai” szempontból nézve a világ egy elve adott valami. „A vendég olyan, amilyen. A pálya göröngyös, a labda tök, a bírók csalnak.” Ezek tények. A tényeket kijelenteni nem erkölcsös és nem is erkölcstelen.
Miklóska egyszerre alázatos és öntudatos. Nem ura ugyan a valóságnak, de egyenrangú részese. Mivel lélekben szabad, képes eggyé válni az élményeivel, még nyomorúságaihoz is valami egyetemes társul, a lét rejtélyes szépsége, elemi öröm és ámulat.
Az élmény valójában csupán önmagával azonos, minden reflexióval elvonatkoztatunk a teljességtől, azaz lehetetlen az adekvát közvetítés – de a művésznek mégis újra meg újra meg kell kísérelnie.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
