A címadó novella
Az intelem egész szövege idézőjelben van, ami azt sugallja, hogy a szöveget egy fiktív személy mondja, akinek a kilétére nem derül fény. Csak annyi biztos, hogy jól ismeri azt, akit megszólít, Miklóskát. Hozzá intézi az intelmet. Miklóska élete is egy fordulópont előtt áll: szakmát választ és munkába áll.
A történet időtartama egy nap, de úgy is értelmezhető a mű, hogy egy egész életre vonatkozik. Az időkezelésre jellemző a sűrítés, a tágítás és az idősíkok váltakozása. Marcell Proust óta az időszerkezet kérdése alapvető fontosságú a modern epikában.
A cselekmény ideje tehát egy nap, és ez a nap a munkába állás időszaka: fölkelés, reggeli, búcsúzkodás anyától, ismerkedés az új munkahellyel, a pincéri teendők bemutatása, majd hazatérés este. Ezek a motívumok bontják részekre az eseményeket.
Ebbe az egy napba azonban Miklóska egész élete bele van sűrítve: a jövőre utaló határozószók vezetik be azokat a részeket, ahol intelmek következnek (akkor, majd, ha majd stb.).
Ezek az intelmek, ellentétben Szent István és Kölcsey intelmeivel, a kisszerű körülmények között élő ember sorsára vonatkoznak. A narrátor azokat a lehetőségeket veszi számba, amelyek javíthatják a főszereplő életminőségét. Miklóska élete korlátok közé szorított, mégis egyszeri és megismételhetetlen élet.
A fő motívum az intelemben a beavatás motívuma, ami már a legősibb irodalmi műfajokban (mese, mítosz) is jelen van: a népmesék hőse is vándorol és akadályokat küzd le, így jut keresztül a beavatási útján.
Miklóska is beavatott lesz a nap végére, ehhez és egész életéhez kap tanácsot: hogyan viselkedjen munkatársaival, hogyan a vendégekkel, hogyan teremtsen kapcsolatokat, milyen legyen az emberi tartása. „Térülj, fordulj, jöjj, menj, láss, fuss, vergődj zöldágra, de a mosogatást soha ne vállald, nem a te munkád. Nem. Pincér vagy!”
Kell, hogy legyen Miklóskának morális tartása, vigyáznia kell az erkölcsi tisztaságra, ezt emeli ki a novella, valamint az esztétikai értékrend fontosságát húzza alá (zenehallgatás jelenete).
A pincérkedés klasszikusan polgári szolgálat („nem sündörögsz, hanem szolgálsz”), így Miklóskának fel kell ismernie, hogy az egyén a társadalommal mindig a szakma révén érintkezik.
Az intelem egyrészt ugye Miklóskának szóló tanács, másrészt értelmezhető ars poeticaként is. Már csak a szövegalkotásra vonatkozó utalások miatt is, pl. „csínján bánj a jelzős szerkezetekkel, tán óvakodj is tőlük… ezek csupán egymáshoz mértek, igazságok, jelzős szerkezeti igazság”.
Esterházy ars poeticája szerint az írónak alanyban és állítmányban kell gondolkodnia (meghaladta a nemzeti elkötelezettség és a művészet a művészetért dilemmát): „Megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben, nemzetben gondolkodik, hanem alanyban, állítmányban.”
Ezért a szöveg tudatosan szétrombolja azokat a nyelvi beidegzéseket, amelyeket az író elkoptatottnak, kiüresedettnek érez. Ezt úgy éri el, hogy felcseréli az állandó szókapcsolatok megszokott sorrendjét, megváltoztatja az ismert szófordulatokat, pl. „lesz nemulass helyett lesz mulass, vergődj zöldágra.”
Ahogy a nyelvhasználat szándékoltan töredékes, úgy a történetmondás sem folyamatos: az olvasónak magának kell a töredékekből összeraknia a nap (és az élet) eseményeit. Ezt a töredékességet úgy éri el a szerző, hogy megszakítja a folyamatos történetmondást, és csak felvillant egy-egy epizódot, váltogatja az idősíkokat.
Ez a narrációs eljárás is jellemző a posztmodern korra, jól kifejezi a világ megismerésének kétességét, az élet töredékességét, a perspektíva nélküliséget.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
