Másrészt azt kéri a lelkétől, hogy többé ne akarjon ember lenni, mert ez a legszerencsétlenebb és legboldogtalanabb sors. Emlékezzen az emberi testben megtapasztalt nyomorúságaira, és legközelebb kerülje el az emberi létformát: „És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre, / csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.”
Ezen a ponton a beszélő a saját személyes sorsát, boldogtalanságát és kudarcát általánosítja, az egész emberi életre kiterjeszti, vagyis szerinte maga az emberi sors végzetes és szerencsétlen. (Az ő testének és lelkének egyedi találkozása szerencsétlen volt, de más lelkek és testek találkozása lehet szerencsésebb.)
Az emberi létforma helyett a beszélő más létformákat javasol a lelkének, olyan létformákat (méh, hattyú), amelyek költészetjelképek, és az öntudatlan hasznosság és szépség megtestesülései.
A költő szerint ezek létformák megmenthetik a lelkét attól, hogy az emberi test börtönébe zárva kelljen élnie, és attól, az anyagi létezés korlátozza lehetőségeit, tehetségének kibontakozását.
Inkább lenne bármilyen öntudatlan állat, erdei vad vagy tengeri élőlény, csak ember ne, mert „durva sziklákból születtek az emberi testek” (utalás a görög mitológia vízözön-történetére).
A hangnemek folyamatosan váltakoznak a vers során: az 1. rész ódai, emelkedett, a 2. rész ironikus, a 3. rész keserű és rezignált.
Motivikus kapcsolat fedezhető fel későbbi versekkel: Komjáthy: A homályból, Hölderlin: Menón panasza Diotimáért.
