Jean Racine: Phaedra (elemzés)

Munkássága: Racine szembefordult a cselekménydrámával, mert szerinte sokkal nagyobb lelemény, ha az ember „semmiből csinál valamit”. Ő a pszichológiai mélységet kereste: a belső világból, az érzelmi mozgásokból írt drámát.

Sikerének titka, hogy azt a témát választotta és variálta darabjaiban, amely mindenkit egyformán érdekelt: a szerelmet – de nem finomkodó és játékos módon. A szerelem legtragikusabb, legsötétebb mélységeit mutatta meg. Legtöbbször a meg nem értett vagy viszonzatlan szenvedélyt ábrázolta. Hiába királyi méltóságok a főszereplők, műveiben általános érvényű, örök emberi tragédiák játszódnak le a színpadon.

Drámáiban az érzelmek modellje olyan, hogy valaki szeret valakit, aki mást szeret, és minden szerelem valamilyen külső akadályba ütközik (vagy vérfertőzés árán teljesülhetne csak be, vagy azért tiltják, mert a szeretett személy az ellenséges család tagja). Tehát egy érzelmileg túlfűtött, feszült alaphelyzet vezet tragédiához.

A Racine-drámák a görög-római hagyományokat folytatják, de nem két egymás ellen feszülő akarat harcáról szólnak, és nem a gyűlölet veszejti el a hősöket, hanem saját bűnös vágyaik és lelkifurdalásuk miatt öngyilkosok lesznek.

Más költőkkel ellentétben Racine általában remekül tudott igazodni a hármas egység követelményéhez is. Olyan jól tudta egyszerűsíteni és központosítani a cselekményt, hogy darabjaiban a hármas egység szinte már magától értetődő lett.

A Racine-drámák fő jellemzői:

• dallamos nyelvezet
• egy női sors áll a középpontban
• érzelmi telítettség (hatalmas drámai harc, az ösztönvilág legmélyéről feltörő, legyőzhetetlen szenvedély tombol a hősben, a túlfűtött érzelmek áradása azonban szigorú klasszicista keretek közé van szorítva) – minden Racine-darabnak a szenvedély kirobbanása az alapja
• a főhős Racine-nál mindig valamilyen szenvedély megszállottja és elvakult áldozata, legtöbbször a szerelemé (amely nem tiszta érzelemként, hanem elfojtandó, értelmetlen, ártalmas, bűnös vágyként jelenik meg)
• lélekelemző mélység (a cselekmény valódi színtere a lélek), árnyalt lélekrajz
• a főhős hiába küzd a vad, izzó vágy ellen: tudja, hogy szenvedélye a pusztulásba sodorja, mégsem tud erőt venni rajta, tehetetlennek bizonyul, ki van szolgáltatva saját vétkes szenvedélyének
• a szenvedély győz, diadalmaskodik az ész, a kötelességtudat felett, s emiatt a főhős elbukik

Legfontosabb művei:

1. korszaka

• Nagy Sándor (1665)
• Andromakhé (1667) – legfeltűnőbb benne a szinte mértani szerkezet, témája egy szerelmi háromszög: Andromakhé, aki a trójai háborúban elesett trójai hős, Hektor felesége, a trójaiak veresége után Pyrrhus rabnője lett, de lélekben hű marad halott férjéhez, Hermione viszont Pyrrhusba szerelmes, holott már régóta Oresztész menyasszonya.
• Berenike (1670) – Racine elemző művészetének legszebb darabja, témája a keleti királyné, Berenike keserű lemondása a fiatal Titusról, mikor az római császár lesz és felelős államférfivá válik.
• Bajazet (1672) – egy törökországi tragikus esemény feldolgozása, fő témája a féltékenység (Roxane és Atalide kétféle, de ugyanolyan művészien elemzett féltékenysége – Roxane a török szultán kedvese, hiába epekedik Bajazet után, aki mást szeret).
• Iphigenia (1674) – eredetileg a címszereplőt, Iphigeniát apja feláldozza az isteneknek és saját becsvágyának – a feláldozott királylány Racine-nál Akhilleusz menyasszonya és egy szerelmi vetélytársnője áldozata.
• Phaedra (1677) – ebben a darabban keveredik legérdekesebben a klasszicizmus görögségeszménye a kor keresztény felfogásával (tetten érhető benne a janzenista nevelésben részesült Racine erkölcsi felfogása).

2. korszaka:

• Eszter (1689) – a bibliai tárgyú színmű híven ragaszkodik a Szentírás szövegéhez.
• Atália (1691) – tulajdonképpen egy nagyszabású oratórium, kórusokkal és zenei kísérettel, ugyanakkor politikai dráma is (témája a családját kiirtó vén királyné, Atália története).

Jelentősége: Racine a francia klasszicista színműirodalom betetőzője. Míg Corneille és Moliére – néhány kivételtől eltekintve – nehezen tudták témáikat azon szűk keretek közé szorítani, amelyet a francia klasszicizmus megkövetelt, Racine szinte játszva oldotta meg a feladatot. Meg tudott felelni a közízlésnek és az elméletírók által megszabott szabályoknak is.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!