Jean Racine: Phaedra (elemzés)

Cselekményvezetés: lineáris (egyenes vonalú, nincsenek kitérők, a történet egyenesen halad a végkifejlet felé).

Hangulat: rezignált, szomorú.

Kifejezőeszközök: nincsenek hosszú monológok, Racine inkább dialógusokat használ, ugyanis hősei egy-egy bizalmasuknak vallanak a lelkükben zajló folyamatokról ahelyett, hogy magánbeszédekbe fognának. Nincsenek szerzői instrukciók sem, Racine-nak nincsen rájuk szüksége, mert a lélek apró rezdülései adják a cselekményt.

Motívumok: Racine számos mitológiai jelképet használ fel a műben.

• ismétlődő kulcsfogalmak (pl. dicsőség, erény, szerelem, gyűlölet, szégyen, halál, végzet, sors, istenek, ártatlan, vétkes, stb.)
• egyre több jelentést felvevő metaforikus képek (pl. út, nap, szörny, vér, füst, tűz). Például az a sárkány, amely vért, füstöt és tüzet okád, és Hyppolitos halálát okozza, Phaedra vágyának, bűnének a perszonifikációja. A szerelem pedig „végzetes tűz”-ként szerepel, és mindig a piros szín utal rá (pl. pirulás).

Nyelvezet: egyszerűség, természetesség jellemzi. Ugyanakkor dallamos, a hétköznapi szavak finom muzsikává oldódnak benne. Szókincse nem bő, de választékos, kifinomult.

Versforma: az eredeti francia szöveg páros rímű alexandrinus, a magyar ezt jambikus lejtésű sorokkal adja vissza (tehát míg az eredetiben hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakoznak, addig a magyar fordítás időmértékes verselésű, azaz hosszú és rövid szótagok váltakoznak). A francia sorfajta 12 szótagos, a magyar szöveg különbözhet ettől, pl. lehet 13 szótagos, mint Somlyó György fordításában.

Szereplők, jellemek: Racine kevés szereplővel dolgozik. A főszereplőkön, azaz a királyi család tagjain (Phaedra, Thészeusz, Hyppolitos) és Aricián kívül van három bizalmas barát vagy barátnő (Theraménes, Oinone, és Ismené, aki Aricia bizalmasa), és van egy hírnök, Panopé.

Ezek a mellékszereplők is csak azért kerültek a műbe, mert funkciójuk van: a bizalmasok figuráját a francia klasszicisták találták ki, hogy a főhősnek legyen valakije, akinek feltárhatja legbelsőbb titkait, és ne kelljen monologizálnia.

Racine legnagyobb jellemei nőalakok, ám hősnői nem tökéletes lények, elkövetnek hibákat és hibáik tragikus következményekkel járnak, emiatt el kell bukniuk. Nemcsak a külvilág okozta konfliktusokkal kell megbirkózniuk, hanem saját magukat is le kell győzniük, amihez nincs erejük.

Phaedra: a tragédia címszereplője, Minósz király és Pasziphaé leánya, Thészeusz athéni király második felesége. Idősödő asszony, aki Thészeusz feleségeként boldogtalan, és első látásra, végzetesen beleszeret Thészeusz első házasságából született fiába, Hyppolitosba.

A jellemábrázolásban Racine Arisztotelész útmutatását követte, aki szerint egy tragédia hőse nem lehet se teljesen jó, se túlságosan gonosz. Legyen benne erény is és gyöngeség is, legyen esendő, és olyan hiba miatt bukjon el, ami miatt sajnáljuk – nem lehet annyira aljas, hogy megutáljuk.

Ennek megfelelően járt el Racine Phaedra ábrázolásakor. A királyné megszállott, démoni, ugyanakkor lelkileg-érzelmileg gazdag figura.

Több szerepkörben is helyt kell állnia: ő a királyné, ő Thészeusz felesége és végül ő két fiúgyermek anyja. Minden szerepében eleget kell tennie a kötelességének, és a mostohafia iránti szerelem akadályozza ebben.

Ráadásul Phaedra számára semmi boldogságot nem hoz ez a szerelem, csak szenvedést. Lelkében folyamatosan vihar dúl, zavaros érzelmek kavarognak: szerelem, bűntudat, szégyen, kétségbeesés, harag, féltékenység, sértettség. Gyakorlatilag egyetlen nyugodt pillanata sincs a dráma során. (Racine világában a pozitív érték a nyugalom, a pusztító szenvedély pedig negatív érték.)

Phaedra tele van ellentmondással, felkavaró, heves érzelmekkel, s ilyen lelkiállapotban nagyon nehéz élni, nem csoda, hogy folyton az öngyilkosság jár a fejében. Úgy érzi, bemocskolta a világrendet, és ha távozik belőle, azzal helyreáll a kozmikus rend.

Nagyon tudatosan viszonyul saját pszichéjéhez: tisztában van azzal, mi játszódik le benne, ismeri magát, kielemezte saját lelki folyamatait, és kritizálja, elítéli saját magát. Ő maga is borzad a szerelemtől, amit érez, és nemcsak azért, mert férjes asszony. Bár közte és Hyppolitos között nincs vérségi kötelék, mégis anya-fiú viszonylatban vannak, így ennek a szerelemnek vérfertőző jellege is van.

A szerelemről Phaedra nem tehet, mivel nem saját akaratából érzi. A hibát azzal követi el, ahogyan reagál. Lelkéből újabb és újabb bűnös gondolatot váltanak ki a mű során bekövetkező újabb és újabb helyzetek, és egyre lejjebb zuhan: előbb kitárulkozik Hyppolitos előtt, aztán visszautasítják, aztán őrjöngő féltékenység fogja el és engedi, hogy az ártatlan bűnhődjön. A mélypontra akkor jut el, amikor Aricia vesztét kívánja, utána viszont dühöngő önvád fogja el, és meg akar halni. Annyira szeszélyes, hogy még Oinone se tud rajta kiigazodni.

Szenvedéssel teli szerelme együttérzésre készteti az olvasót, ugyanakkor féktelensége (érzelmei, indulatai olyan erősek, elementárisak, hogy akár ölni is képes miattuk) szinte már rémisztő.

Míg Racine kortársa, Corneille műveiben a hősök úrrá tudnak lenni érzelmeiken, addig Racine hősei az érzelmeik rabjai és áldozatai. Phaedra is önnön szenvedélyének esik áldozatul, ám szenvedélye nemcsak őt pusztítja el, hanem alapjaiban megrendíti a királyi udvart is.

(A görög mitológiában Phaedra felakasztotta magát, ezért büntetésből az alvilágban egy hintán kell himbálóznia. Racine drámájában mérget vesz be.)

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!