Juhász Gyula: Anna örök (elemzés)

Címe egy tőmondat, amely a vers címzettjét nevezi meg és annak állapotát. Az „örök” kifejezés keretként fogja körül a verset, mivel hangsúlyos helyeken fordul elő, a címben és a zárlatban.

A versben használt költői kifejezőeszközök: áthajlás, anafora (soreleji ismétlés), megszemélyesítés, metafora, inverzió (a szokásostól eltérő szórend), költői felkiáltás, alliteráció.

Szerkezetileg látszólag tagolatlan (nincsenek versszakok, egy tömböt alkot a vers), de a látszat ellenére arányos szerkezete van. Látszik rajta a tudatos szerkesztési munka. Három 6 soros mondatból, összesen 18 sorból áll.

Tartalmilag 3 egységre tagolható.

Az 1. egység az 1. mondat (1-6. sor), amelyben a múlt jelenik meg: a beszélő régi emlékeket idéz fel, amelyek már elfakultak. Nyugodtan beszél a szeretett nő szépségéről (az erdőben való eltévedés motívuma Dante Isteni színjátékát idézi).

Azt gondolhatnánk, ez a szerelem már a múlté, az érzések lecsillapodtak, az emlékek elhomályosodtak, megfakultak, a lírai én eltávolodott az élménytől. Ezt az eltávolodást az is mutatja, hogy csak elnagyoltan, jelzésszerűen idézi fel a nő alakját. Ám egyszerű, higgadt kijelentésein átsüt a szenvedély, amit önmaga előtt is titkol.

A 2. egység a 2. mondat (7-12. sor), amely a jelenről szól, ezt jelzi a „Ma már”. A beszélő bizonygatja a múlt iránti közönyét, ezért ez az egység ellentétben áll az előző egységgel.

A lírai én úgy tesz az elején, mintha már nem érdekelné Anna. Olyan szavakat használ, hogy úgy érezni, túl van már rajta, elmúlt már, felülemelkedett az élményen, túllépett Annán. Kicsit le is értékeli: már nem remeg a tekintetétől, stb. De ez arra is utal, hogy régen valamikor nagyon zavarba tudta ejteni a jelenléte. Azonban ma ez már kisebb amplitúdójú.

Egy voltál a sokból, írja. Ez egy pofon a nőnek: olyan Adys húzás. De Adyval ellentétben Juhász Gyula nem tudja elfelejteni Annát: egész életén át végighordozza az emlékét. A „de, mégis” kötőszavak éles fordulatra utalnak: a lefojtottság átadja helyét a heves érzelemkifejezésnek.

A 3. egység a 3. mondat (13-18. sor), amelyben a jelen is és a jövő is megjelenik. Kiderül, hogy a lírai én nyugalma csak látszólagos: Anna felejthetetlen a számára, örökre benne él. Az, hogy jelen időre vált itt a vers, jelzi a szerelem nem múló, örök voltát. A lírai én nem felejtette el Annát. Lehet, hogy az emléke elhalványodott, de a jelentősége nem csökkent.

A szerelmi csalódás mélyen beépült a lírai én személyiségébe. Valamikor félszeg, tétova, remegő volt, most ha nem is remeg, nem is izzad, elvéti a mindennapi dolgait, elábrándozik. Amikor elvét dolgokat, olyankor valójában a tudatalattijából előtörő érzelmek okozzák apró kudarcait. Ily módon Anna uralja az egész életét.

A félrecsúszó nyakkendőben, a hétköznapi kis dolgokban, kis mozdulatokban is ott van Anna. Benne él és uralkodik örökké. Az örökkön örökké egy imafordulat: a Mi atyánk kezdetű ima végződik így. Imaszerű a lezárás is („Amen”), amely mintegy istennővé emeli Annát.

A vers rímtelen, csak néhány ragrím fedezhető fel a záró részben. Verselése időmértékes, 10 és 11 szótagos jambusi sorokból áll. (Ez Dante és Petrarca jellegzetes metrumát idézheti fel az olvasóban.)

Ritmikáját a mondattani sajátosságok adják. Az 1. egységben az áthajlások, a 2-3. egységben az anaforák szerepe fontos. Az áthajlások sorában az „el” igekötő ismétlése emeli ki, teszi hangsúlyossá a mondottakat. Az anaforák fokozzák a nyomatékosítást. A sok ismétlés litániaszerű hatást kelt, az „és” kötőszók lassítják a vers tempóját.

Ahogy haladunk előre, a számvetés egyre inkább egy imádságra hasonlít, hangvétele emelkedettebb lesz, és a verset záró „Amen” véglegessé, egyértelművé is teszi ezt az ima-jelleget. Az utolsó szavak összecsengése nyomatékosítja az imafordulatot.

A vers üzenete az, hogy a múltbeli szép emlékek és érzések örökre bevésődnek az ember emlékezetébe, lelkébe, mindennapjaiba. Lehetetlen kitörölni őket.