A lírikus epilógja 1903 júniusában keletkezett, Babits legkorábbi verseinek egyike. Első kötetének, a Levelek Írisz koszorújából című kötetnek záró darabjaként jelent meg 1909-ben. Babits dőlt betűvel is kiemelte. Egyfajta költői utószóként funkcionál a kötetben.
A kötet nyitó versének, az In Horatiumnak ellenverseként is olvasható, mivel mindkét szöveg arra kérdez rá, hogy lehetséges-e a művészi megismerés, és hogy ki lehet-e kifejezni a megismert tárgyat. A lírikus epilógja erre a kérdésre más választ ad, mint az In Horatium. Azt állítja, a világ megismerhetetlen és kifejezhetetlen, mivel a szubjektivitáson (az alanyiságon), az egyéni nézőponton nem lehet túllépni.
Látható, hogy Babits több szempontból is megvizsgálta a témáját, mindig az ellenkezőjét is végiggondolta annak, amivel foglalkozott. Kétféle, egymásnak ellentmondó választ is adott ugyanarra a kérdésre, de ez a két válasz nem oltja ki egymást, hanem megmutatja, hogy több alternatíva is lehetséges, többféle válasz is adható a bölcseleti irányú kérdésekre.
A lírikus epilógja azt a sokféleséget képviseli, amit Babits az egész verseskötet poétikai elveként határozott meg. Pont ez az elv jelzi azt is, hogy a költő számára nem létezik egyetlen meghatározott ars poetica sem, hanem többféle költői hitvallást is érvényesnek tart.
A versben érezhető Arthur Schopenhauer filozófiája, akit Babits sokat olvasott. Ő írta, hogy „A világ az én képzetem.”
A lírikus epilógja
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.
Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy – –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
A vers műfaja elégia, versformája szonett, típusa ars poetica. Egyfajta lírai panaszról van szó, amely a külvilág hatásait és a költőben zajló „harcot” mutatja be. Alapproblémája az én versbeli helyzete és önszemlélete.
A lírikus epilógja lényegében az alanyiság megrendülésének egyik alapverse, amely az énen túllépő költészetfelfogás felé nyit utat.
A költemény egy ismeretelméleti, filozófiai problémát jár körül. Az „én” és a „nem én” egymáshoz való viszonya ugyanis az egyik legfontosabb alapkérdés a filozófiában.
A vers központi kérdése az, hogy megismerhető-e a világ, megismerhető-e a világ sokszínűsége. A világ megismerhetőségéről különféle filozófiai elméletek születtek, ezek közül az ismeretelméletek közül az agnoszticizmus irányzata adta azt a választ erre a kérdésre, hogy a világ nem megismerhető.
A lírikus epilógja is ezt a választ adja: Babits szerint a megismerés mindig szubjektív, nem lehet az egyéntől elválasztva kezelni. A „nem én” (= a rajtunk kívül álló világ, a „más”) megismerése valójában nem terjed túl az „én” (a szubjektum), azaz önmagunk megismerésén. Az emberi tudat a másságot is csak önmagán keresztül tudja megtapasztalni, a másságban is mindig önmagát ismeri fel.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
