A címnek két értelmezése is lehetséges. A lírikus a költőt jelenti, az „epilóg” pedig epilógust, befejezést, lezárást. A határozott névelő miatt az epilógus (= utóhang) jelentheti a beszélő saját záró gondolatait, jelezheti, hogy ez amolyan búcsúzó, utolsó vers a kötetben, de vonatkozhat általánosságban is a költőkre.
Mindenesetre a „kint” és a „bent” játéka már a címben elkezdődik. Az epilógus szó, ha műfajként értjük, akkor a vers különállását sugallja, viszont az, hogy az epilógus is egy vers, mégis a kötethez tartozását jelzi.
A cím lényegében egy külső látószöget nyit a versre (egy harmadik személyű megszólaló is következhetne), ezért általánosságban is értelmezhető. Felfogható általában a költő vagy a megismerés problémájaként.
A vers fő motívuma az Énbe való bezártság, vagyis az énnek önmagába való bezártsága. Ezt olyan képek, motívumok jelenítik meg, mint a vak dió, a bűvös kör, a feltörhetetlenség, a börtön. Fontos motívum a költő mindenség-vágya is, és a költői szerep, amit elfoglal.
Az első személyű megnyilatkozás hangsúlyos, mivel a probléma, amit a költő felvet, személy szerint az ő probémája. Erősen valószínű ebben a versben, hogy a lírai én azonos a valóságos énnel, azaz a vers beszélője maga Babits Mihály.
A versben felvetett probléma mélyen érinti őt, ezért a vers hangneme nyugtalan, szinte már kétségbeesett. Az a feszítő paradoxon, ami a vers lényege, feloldhatatlan, és ez kínt jelent a költőnek.
A paradoxon lényege az, hogy a vers beszélője túl akar lépni a személyességen, hogy megismerhesse a világot. Viszont ez a beszélő egy költő, márpedig a költőnek elve alapmagatartása, alapvető szemléletformája a személyesség. (Maga a líra műneme is hagyományosan személyességre épül, a vers egy magánbeszéd jellegű szöveg, amely a költő érzelmeit, hangulatát, gondolatait adja vissza.)
Ezért egy költő hiába akar, nem léphet túl a személyességen. Ebből viszont az következik, hogy nem ismerheti meg világot, nem veheti birtokba a mindenséget.
A vers szerkezete is a kint és a bent ellentétére épül. Szerkezetileg 4 egységre tagolható.
Az 1. egység (1. versszak) a tehetetlenség érzését fejti ki. A vers beszélője a költő, aki saját költészetének eredményeit vizsgálja, és megállapítja, hogy a teljességet akarja versbe foglalni, de egyelőre még nem jutott tovább önmagánál mint témánál, azaz csak magáról tud írni.
A 2. egység (2. versszak) megkérdőjelezi a mindenség létezését, az „én” kerül előtérbe.
A 3. egység (3. versszak) kifejti, hogy a költőnek csak a vágya tud kitörni ebből a helyzetből, ő maga nem.
A 4. egység (4. versszak) rögzíti, hogy a költő magára maradt személyiségével, így versei nem fognak értő fülekre találni. A beszélő tehát itt saját korlátait méri fel.
A versben található kifejezőeszközök: jellemzően ellentét, metafora (bűvös köröm), szimbólum (alfa és omega), alliteráció (vágyom versbe venni), költői kérdés (de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?), figura etymologica (dióként dióban).
A lírikus epilógja időmértékes verselésű, jambikus sorokat találunk benne. Rímképlete: a b a b c d e c d e. Ez a rímképlet eltér a szonett hagyományos rímképletétől.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
