Parainesis
Ilyen el nem mondott beszéde az irodalmunkban egyedülálló Parainesis is, amely 1834-ben keletkezett és az 1837-ben megindult Athenaeum közölte folytatásokban. Később Kölcsey összes művei kiadásában jelent meg, továbbá mint az Egyetemes Könyvtár 6. füzete, Nagykanizsa, 1896., valamint Parainesis és egyéb szónok művek, Budapest, 1896. és Parainesis Kölcsey Kálmánhoz címen.
A Parainesis (a szó jelentése: „intelem”, „buzdítás”) egy fenséges tanítás Isten, a szülők, a haza, az emberiség és a tudomány iránt való kötelességekről, melyet a költő unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz intézett. A mű amolyan szellemi végrendelet, amelyben egy idősödő ember kincsként adja át élettapasztalatát a következő nemzedéknek.
Árván maradt unokaöccsét, Kálmánt Kölcsey saját gyermekeként nevelte. A Parainesis megírására az ifjúság iránti szeretete késztette, amelynek ezzel értékes örökséget hagyott hátra, s később sok nemzedék nevelődött fel bölcs tanácsain.
Tanításai közül a legfontosabb: „Az élet fő célja a tett.” Kifejti, hogy a vágyott lelki harmóniát a cselekvésben lehet megtalálni, és az ember csak akkor lehet boldog, ha önzetlenül másokért dolgozik (a hazájáért, a családjáért, az emberiségért). A teljesített kötelesség és a nemes célokért való küzdelem érzése ad nyugalmat a lelkünknek.
Ez az alig 40 lapos könyvecske eszmei gazdagsága, érzelmi átfűtöttsége és az írói stílus zeneisége miatt máig elbűvölően szép alkotás. Kölcsey gondolatait nagy kortársai építették tovább, különösen Eötvös József, aki A karthausi c. első regényében hasonló tanulságot fogalmaz meg („Csak az önösnek nincs vigasztalása e földön.”).
A Parainesis címzettje, Kölcsey Kálmán hűen követte nagybátyja tanításait. Erről a szabadságharcban 1849-ben Komáromnál kiontott vérével tett tanúbizonyságot.
Kölcsey utolsó műve is egy beszéd, melyet barátjának, a nagy Wesselényi Miklós bárónak védelmében készített, akit a kormány hűtlenséggel vádolt és perbe fogott.
