Zrínyi második éneke
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!
Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.
De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.
Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
Láthattuk, hogy a Himnuszban egy 16-17. századi prédikátor-költő bőrébe bújt Kölcsey, a Zrínyi-versekben pedig példaképe, a költő-hadvezér Zrínyi Miklós nevében szólal meg, sőt, ennél is tovább megy: nem egy, hanem két szerepbe helyezkedik bele.
A Zrínyi dalában Zrínyi és a Vándor, a Zrínyi második énekében Zrínyi és a Sors folytat párbeszédet egymással. A dialógusforma nagyon alkalmas volt rá, hogy a költő kifejezze lelkének belső ellentmondásait, végletek közt hányódó kedélyállapotait.
A két Zrínyi-versben az a nemzetszemlélet épül tovább, aminek Kölcsey már a Himnuszban is hangot adott. Az erkölcsi jellegű bűnök miatt el fog veszni a nemzet. Már most is csak fizikai értelemben él az ország, lelkileg halott, mert hazája nem hon, és a lakosság nem hazafi.
A Zrínyi második énekéből két korai változat is fennmaradt: egy vázlatos, szinte nyers fogalmazvány és egy félig kidolgozott vers. A költő egyiket sem látta el dátummal, így nem tudjuk, a mű mennyi idő alatt született meg. Csak sejthető, hogy sokáig, esetleg több évig is hordozta magában a témát és annak legélesebb megfogalmazási kísérletét.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
Egy csodálatos vers lenyűgözően világos elemzése, félelmetes áthallásokkal mai korunkra. Olyan érzést kelt, mintha az utolsó sorok éppen most válnának valóra a nemzetvesztő vezetés, a gyáva, elpuhult, lebutított köznép, az „értelmiség” (nemesség?) árulása, és a „máskeblü nép” nyomulása következményeként.
Remélem, nincs igazad, már ami a jelenre való áthallásokat illeti. Az elemzésben nincs ilyesmi, azt hiszem, nem is szabad a jelenből kiindulva „visszamenőleg” elemezni.
De nem tudom, mit gondolhat saját honfitársairól az, aki „gyáva, elpuhult és lebutított köznépnek” nevezi a magyarságot… Az értelmiség árulása pedig, hát nem tudom, kire gondolsz, de nagyon is megosztott a magyar értelmiség nézetem szerint. Nem lehet egységesen árulónak nevezni. Meg aztán az áruló elég kemény szó arra, hogy valaki nem ért egyet veled. Óvatos lennék az ilyen kijelentésekkel.
Nemzetvesztő vezetés? Hát ha nem vetted volna észre, pont arról szól a jelenkor küzdelme, hogy nemzethalál ne legyen. A XIX. században még nem tudták, de nemcsak „máskeblű” népek inváziója folytán lehetséges a nemzethalál, hanem pusztán demográfiailag is.
Szerencsére az, hogy látszólag minden együtt van ma a nemzethelálhoz, nem jelenti, hogy a nemzethalál be is következik. Sok nagyon nehéz korszakot átvészelt már a magyarság, 500 éven át folyamatosan lehetett volna kongatni a vészharangot, hogy kiveszünk, végünk van, és mégis itt vagyunk. Szóval remélem, hogy nincs és nem is lesz neked igazad.