A 2. versszak a sors válasza:
Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
Itt már a haza önálló életre kel és az édesanya képévé nemesedik, a hazában élő nép pedig a gyermekei ennek az anyának. Ez a metafora nem Kölcsey találmánya: szinte minden nemzet nyelvében megvan ez a nyelvi közhely (melyet nálunk az olyan szavak jeleznek, mint anyanyelv, szülőföld, honleány stb.).
Köznyelvben is meglevő, szokványos kép tehát, hogy a föld és a rajta élő nép között szülő-gyerek viszony van. A reformkorban pedig különösen gyakran használt kép, melyet maga Kölcsey is többször beépít verseibe (pl. a Himnuszba: „Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám, kebledre”).
Vannak még ilyen sablonszerű képek a versben (pl. „vérkönny”, „önnépe”, „szent harc”, „őrcsillagzat”, és a németes „bájkör” szó), de meg kell jegyeznünk, hogy e szavak és képzetek jó részét Kölcsey vezette be a magyar irodalomba.
A másik dolog, ami a vers szóanyagával kapcsolatban feltűnik, az a vallásos jelleg, mint pl. rögtön a 2. versszak elején az „áldás” szó. Gyakorlatilag végigvonulnak a versen a vallásos motívumok („Te lásd meg”, „légy gyámja, légy vezére”, „Te rendelél áldást”, stb.).
A Zrínyi második éneke ebben is emlékeztet a Himnuszra. Igaz, itt a vallásos jelleg nem olyan erőteljes, és más a szerepe: a vallásos hang fokozza a szenvedélyességet és az ünnepélyességet, ami megnyilvánul a versben. (Ez nem feltétlenül tudatos döntés eredménye: Kölcseynél a hazafias érzés önkéntelenül összekapcsolódik a vallásossal.)
A vallásos szókincs és hang végig megvan a versben, függetlenül attól, hogy éppen ki „beszél”, ezért bizonyos mértékig összemossa a szereplőket (mint mondtuk, valójában monológ a vers, többek között emiatt is).
„Áldást adék”, feleli a sors, aki úgy nyilatkozik meg, mintha Isten lenne, vagyis teljesen a keresztény szókinccsel él. Áldást adtam, azaz segítettem népedet, felvirágoztattam hazádat, de ezt a hazát nektek kell megvédeni, mert ha ti nem teszitek, akkor ki fogja?
A második sort („Mellén kiket táplál vala”) a költő inverzió segítségével (az inverzió felcserélt szósorrend: nem kiket mellén táplált, hanem mellén kiket táplált) és régies igealak („táplál vala”) használatával kiemeli. Mi jut eszünkbe erről az erőteljes képről?
Hegyek, völgyek, síkságok, folyók, áldott földje a magyar hazának, épülő hajlékaival, aki mint az édesanya, mellén táplálja gyermekeit. A haza, az anyaföld nevelt fel titeket, mondja a sors, és ti milyen hálátlanok vagytok: nem törődtök vele, nem véditek meg.
Ezt a szemrehányást két felháborodott költői kérdésben fogalmazza meg:
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Egy nagyon fontos dologra hívja fel ezzel a figyelmet: minden közösség felelős a saját megmaradásáért. Nem lehet másoktól várni, hogy majd tesznek valamit, majd segítenek: magunkra vagyunk utalva.
Kölcsey nem mondja ki, de az a benyomásunk, hogy idegen támadástól kell megvédeni a hazát, s ezt megerősítik a következő sorok:
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.
Ez már kemény vád: megvolt a lehetőségetek, mondja a sors, hogy harcoljatok a hazátokért, példát mutassatok hazaszeretetből, de nem tettétek.
A hazátok azért fog sírba jutni, mert népe gyáva, nem szereti s nem védi meg. Itt jelenik meg tehát a nemzethalál gondolata. A költő a magyarságot ostorozza, de a végső ítélet a hazát sújtja, a hazának kell ugyanis elvesznie népe bűnei miatt.
Kölcsey látta, hogy a nemzet rossz úton jár, önmaga és a haza ellensége, ezért írja, hogy a sors ajándékait a magyarság eltékozolta: szívet és lelket elvesztegette a semmire, eljátszotta saját országát.
Figyeljük meg, hogy a sors válaszából ugyanaz az izgatottság, megrendültség érződik, mint Zrínyi könyörgéséből, mintha együtt aggódna vele (ez is a monológ-jelleget erősíti)! Érzelmileg teljesen azonos hőfokon van a két beszélő.
Tehát az anya (a haza) azért fog elpusztulni, mert fiai, magzatjai (a magyarok) gyávák. A sors a gyávaságot jelöli meg a nemzet bűneként, ezért kell a hazának elvesznie. Ez azért fontos, mert ezzel Kölcsey visszakapcsol a Zrínyi dalához: ott ugyanezt a vádat fogalmazta meg. A múltbeli erények legfontosabbika a hősiesség, bátorság volt, a haza védelméért való áldozatvállalás (melyet Árpád, Szondi nevével jelzett a költő). Ezzel szemben a jelen a gyávasága, a hazafiatlansága miatt törpe.
Ne felejtsük el, hogy ez az ítélet a nemesi nemzet-ideológia talaján áll. A gyávaság azért bűne a nemességnek, mert a nemesség feladata megvédeni a hazát: kiváltságait (pl. az adómentességet) azért kapta, mert a vérével adózik, vagyis külső támadás esetén saját költségén felfegyverzi magát és katonai feladatokat lát el az ország védelmében (nemesi felkelés). Ennek az ideológiának az értelmében a bátorság, hősiesség és hazaszeretet számít erénynek, a gyávaság és hazafiatlanság pedig bűnnek.
Itt, a második strófa végén van a vers felezőpontja, és nemcsak azért, mert négy versszakból áll és mennyiségileg itt van a közepe. Mint láttuk, a 2. versszak végén gondolatilag egyelőre a Zrínyi dala szintjén állunk. A nemzethalálról szóló jóslat is elhangzott már, a 4. versszak ezen a téren nem mond majd semmi újat. A 3. versszaktól azonban történik valami, ami merész újítása Kölcseynek.
A reformkori (sőt, a későbbi) versek szerkesztésében az volt a gyakorlat, hogy a vers a felezőponttól fokozatosan visszafelé, a feloldás felé halad (Vörösmarty és Arany is ezt a költői gyakorlatot követte). A Zrínyi második énekében ennek épp az ellenkezője történik. Kölcsey nemhogy visszavon, de továbblép: érzelmi feloldódás helyett még súlyosabb lesz a vers zárlata.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!
Egy csodálatos vers lenyűgözően világos elemzése, félelmetes áthallásokkal mai korunkra. Olyan érzést kelt, mintha az utolsó sorok éppen most válnának valóra a nemzetvesztő vezetés, a gyáva, elpuhult, lebutított köznép, az „értelmiség” (nemesség?) árulása, és a „máskeblü nép” nyomulása következményeként.
Remélem, nincs igazad, már ami a jelenre való áthallásokat illeti. Az elemzésben nincs ilyesmi, azt hiszem, nem is szabad a jelenből kiindulva „visszamenőleg” elemezni.
De nem tudom, mit gondolhat saját honfitársairól az, aki „gyáva, elpuhult és lebutított köznépnek” nevezi a magyarságot… Az értelmiség árulása pedig, hát nem tudom, kire gondolsz, de nagyon is megosztott a magyar értelmiség nézetem szerint. Nem lehet egységesen árulónak nevezni. Meg aztán az áruló elég kemény szó arra, hogy valaki nem ért egyet veled. Óvatos lennék az ilyen kijelentésekkel.
Nemzetvesztő vezetés? Hát ha nem vetted volna észre, pont arról szól a jelenkor küzdelme, hogy nemzethalál ne legyen. A XIX. században még nem tudták, de nemcsak „máskeblű” népek inváziója folytán lehetséges a nemzethalál, hanem pusztán demográfiailag is.
Szerencsére az, hogy látszólag minden együtt van ma a nemzethelálhoz, nem jelenti, hogy a nemzethalál be is következik. Sok nagyon nehéz korszakot átvészelt már a magyarság, 500 éven át folyamatosan lehetett volna kongatni a vészharangot, hogy kiveszünk, végünk van, és mégis itt vagyunk. Szóval remélem, hogy nincs és nem is lesz neked igazad.